LELKI TÁPLÁLÉK

A korábbiakban már írtunk arról, hogy a liturgikus ünneplés úgynevezett “átmeneti tere” segít bennünket a külső és a belső világ kölcsönösségben tartásában. Segít az átélt élmények tudatosulásában, ugyanakkor előkészíti azt, hogy kifejezhessük saját belső világunkat környezetünk felé. A mostani alkalommal a liturgikus ünnepléseknek ezt a távolságot vevő-kölcsönösségben tartó jellegét szeretnénk közelebbről szemügyre venni.

A nagyböjt időszaka keresztségi elkötelezettségünk megújításának időszaka, annak átgondolása, vajon Krisztus tanítványai vagyunk-e? Figyeljünk oda egy pillanatra a keresztségi teológia egyik ősi alapszavára, a megvilágosodásra, amely téma minden nagyböjtben újra és újra előkerül.

Ferenc pápa évről évre megfogalmazza újévi gondolatait a béke világnapja kapcsán. A békéről gondolkodni, és tenni érte nem csupán az államférfiak és politikusok dolga. A levél idei vezérgondolata: “Senki sem menekülhet meg önmagában! Újrakezdés a koronavírus-járvány után, hogy közösen keressük a béke útjait.”

Álmomban egy csodaszép templomban jártam, ahol már november elejétől karácsonyi hangulatokkal kedveskedtek a templomlátogatóknak. A fahéjas tömjénillatú templomtérben, volt néhány télapó formájú csoki-automata, csillogó, csilingelő karácsonyfa, s a háttérből diszkréten szólt a Csendes éj.

“Kérlek tehát benneteket, hogy Lélek szerint éljetek” írja szent Pál apostol a Galatákhoz írt levelében. (5,16)

Abban, hogy valaki részt vegyen a szentmisén, a legkülönfélébb motivációk játszhatnak szerepet. Van olyan például, aki a szépen beszélő, szépen miséző pap miatt megy misére. Van, akinek fontos a társaság: az idősebbek megbeszélik a napi híreket, a fiatalabbak életük párját keresik, vagy a barátokkal akarnak együtt lenni. Egy pappal is megtörténhet, hogy misézik ugyan, de leginkább azért, mert ez a kötelessége.

A tiszta praktikum oldaláról nézve a liturgikus ünneplések haszon nélkül múlatják az órákat, semmilyen forintosítható hasznot nem hoznak. E haszontalanság miatt nem csodálkozunk, ha felvilágosult embertársaink nem szakítják meg a vasárnap délelőttbe nyúló pihenésüket, hiszen az alvás, a kipihentség úgymond igen hasznos a testi erők regenerálódása szempontjából, és hát egy hét robotolás után, őszintén szólva, szegények, meg is érdemlik azt. Szeretik ők Istent, nem arról van szó, csak különösebben nincs rá idejük.

A liturgia Isten igéjéből születik: Jézust, az isteni Igét közvetíti a szavak és a szimbólumok nyelvén. De mi is az a szimbólum?

Ha közelebbről megnézzük Vízkereszt, azaz Epifánia ünnepének vallástörténeti hátterét, annak első nyomait a Kr.u. III. századi Egyiptomban találhatjuk meg. Alexandriai Kelemen megemlíti, hogy Baszilidész gnósztikus szektája január 6-án Jézus megkeresztelését ünnepli, ami az ő felfogásukban egyet jelentett Jézus istenfiúi születésével

A katolikus egyház történetének kezdeteitől fogva meggyőződéssel vallja, hogy a szentmise áldozat. Erről szóló tanítása a reformáció korában viharos teológiai viták középpontjába került, de már az első századokban is nagy volt a zavar a pogányok között a keresztények istentiszteleti gyakorlatával kapcsolatban, mégpedig éppen az áldozatról vallott sajátos felfogásuk miatt.

A minap ismét elgondolkodtatott a szentségi gyakorlatunk. Valójában mi történik azon szentségfelvételek alkalmával, amikor sokan különböző, az Egyházétól többé-kevésbé eltérő indítékkal kérik a keresztelést, a házasságkötést vagy egyéb szentségkiszolgálatást?