Egyetlen örök áldozat

A katolikus egyház történetének kezdeteitől fogva meggyőződéssel vallja, hogy a szentmise áldozat. Erről szóló tanítása a reformáció korában viharos teológiai viták középpontjába került, de már az első századokban is nagy volt a zavar a pogányok között a keresztények istentiszteleti gyakorlatával kapcsolatban, mégpedig éppen az áldozatról vallott sajátos felfogásuk miatt.

Krisztus követői ugyanis -egyedüliként az akkor ismert vallási közösségek közül- szemmel láthatólag semmi olyasmit nem csináltak, amit kortársaik áldozatbemutatásként azonosíthattak volna. Sehol egy illat- termény- vagy állatáldozat. Pedig az ókorban a vallás közügy volt, ezért az egész közösséget érintő áldozatbemutatásokon való részvétel kötelességnek számított. Képzelhetjük a felzúdulást a pogányok között, amikor azt látták, hogy az egyre gyarapodó keresztény közösség tagjai szánt szándékkal távolmaradnak a hivatalos áldozatbemutatásokról. Emiatt rendszeresen korholták, sőt alkalmanként üldözték is őket, hiszen mindebből arra következtettek, hogy vallástalanok, sőt egyenesen istentagadók.

Pedig a keresztények távolmaradásának más oka volt. Számukra ugyanis az egyetlen örök érvényű áldozat Jézus Krisztus kereszthalála volt, ami után már nincs szükség több áldozatbemutatásra. Az utolsó vacsora óta azt is megőrizték emlékezetükben, hogy Mesterük közvetlenül kereszthalála előtt mintegy rituálisan elővételezte áldozatát, amikor a kenyér és a bor színe alatt saját testét és vérét nyújtotta övéinek.

“Vegyétek, és egyétek, mert ez az én testem, mely értetek adatik. (…) Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.”

Jézus ezekkel a szavakkal adta övéinek az Oltáriszentséget, rögtön meghagyva nekik, hogy: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A kezdetben bensőséges körben, a kívülállók tekintete elől rejtett szentmiséken a hívők így Jézus Krisztus áldozatát ünnepelték meg hétről-hétre és ugyanezt tesszük templomainkban mi is, mai katolikusok.

A szentmisében átlényegülő ostya -kovásztalan kenyér- és bor azt a Krisztust hozza közénk, aki istenemberi élete feláldozásával megváltást szerzett nekünk. Azt a Krisztust, aki élete első pillanatától a kereszten kilehelt utolsó lehelletéig mindvégig hűséges maradt a mennyei Atya örök akaratához. Akinek élete egyetlen, a kereszthalálban beteljesedő önáldozás volt. 

Két évezrede hűségesen teljesítjük Mesterünk az utolsó vacsorán tett meghagyását, hogy az Ő örök érvényű áldozata újra meg újra jelenvalóvá váljék közöttünk, kiapadhatatlan forrást nyitva mindannyiunk számára, akik gyöngeségeinkkel küzdve bár, de Jézushoz hasonlóan magunk is Isten Országáért akarjuk áldozni életünket. 

A szentmiséhez használt anyagok, a kenyér és a bor kifejezik emberi igyekezetünket és szüntelen küszködésünket. Bennük ott van az egész teremtett világ, minden munkánk, és bennük valamiképpen ott vagyunk mi is. A kenyér és a bor önmagukban ugyan még nem lennének elegendőek egy elfogadásra méltó áldozathoz, ezért azokat Jézus akaratából a miséző pap szavai által a Szentlélek Eucharisztiává változtatja.

Amikor pedig azt mondjuk, hogy mi, hívők, áldozunk a szentmisén, nem mi adunk áldozatot, ajándékot Istennek, hanem a szentáldozásban elfogadjuk az Eucharisztiát, benne mi vesszük magunkhoz Krisztust, az önmagát érettünk áldozó Istenfiút. Szentmiséről szentmisére, áldozásról áldozásra Krisztus erősíti hitünket, reményünket és szeretetetünket és lépésről lépésre saját népévé: egyházzá formál minket.

Borítókép forrás: Unsplash