ÉLETÜNK

A minap a levelezésemet rendezgettem, és kezembe akadt egy régi email, egy jó ismerősöm küldte. Benne adventi gondolatok voltak Andrea Schwarztól. Továbbgondoltam, és leírtam őket.

Az isteni Ige, Jézus Krisztus megtestesülése, egész földi működése, és az Egyház élete-története mind az Isten Lelkében és Isten Lelke által valósulnak meg. Mit is jelent ez pontosan?

Ugye furcsán hat ez a mondat novemberben, amikor az ünnepi vásárlásra hívogató feliratok és reklámtélapók között telnek napjaink, és javában tart már a karácsonyi bevásárlás világméretű sáskajárása? Pedig a mai vasárnappal új liturgikus évet kezdünk, útjára indul az üdvösség egy újabb éve, melynek során a liturgia Krisztus misztériumába meríti hétköznapoktól tépázott életünket.

A gyermeki játszást leíró lélektani kutatások egy-két igen érdekes eredménnyel járultak hozzá a liturgia antropológiai alapjainak megértéséhez. Vajon mi készteti az embert arra, hogy rituáléket ünnepeljen, honnan van annak a képességnek az alapja, hogy az ember szimbólumokban gondolkodik és szimbólumok által kommunikál?

A hagyományos egyházi közreműködést még mindig rendszeresen igénybe vevő állami ünnepeink, települési ünnepléseink minden évben újra és újra elgondolkodtatnak. Újra meg újra eltűnődöm azon, hogy a kenyérmegáldás- típusú, közéletet is érintő liturgikus ténykedéseink vajon segítséget jelentenek-e a közömbös tömegek számára? Meghívást egy Isten jelenlétébe helyezett életre, avagy nem valók másra, minthogy fenntartsák és bebetonozzák a status quo-t.

Az egyház őriz egy bizonyos hagyományos rendet, amikor liturgiát ünnepel. Folytonosan arra törekszik, hogy hűséges maradjon az alapító eseményhez, Jézus Krisztus halálához és feltámadásához. A Tőle kapott küldetést folytatja, amikor a megszentelés művét végzi. Ünnepli az utolsó vacsora kultikus lakomáját, gyakorolja Jézus bűnbocsátó és gyógyító irgalmát, hirdeti az Isten Országát és áldást hozó erejét különböző szertartásokban közvetíti.

A tiszta praktikum oldaláról nézve a liturgikus ünneplések haszon nélkül múlatják az órákat, semmilyen forintosítható hasznot nem hoznak. E haszontalanság miatt nem csodálkozunk, ha felvilágosult embertársaink nem szakítják meg a vasárnap délelőttbe nyúló pihenésüket, hiszen az alvás, a kipihentség úgymond igen hasznos a testi erők regenerálódása szempontjából, és hát egy hét robotolás után, őszintén szólva, szegények, meg is érdemlik azt. Szeretik ők Istent, nem arról van szó, csak különösebben nincs rá idejük.

A héten Hamvazószerdával elkezdődött a Nagyböjt, a Szent Negyvennap ideje. „Itt az alkalmas szent idő, az üdvösségnek napjai, hogy megtisztítsuk a szívünk, lemosva vétkek szennyeit.” Fogalmazza meg énekünk a böjti időszak értelmét.

Isten nyolcadik parancsa azt mondja, hogy szeressük az igazságot, ragaszkodjunk hozzá és azt akkor se manipuláljuk, ha bizonyos körülmények arra csábítanának.

„Istenünk, igaz jámborság és békesség szerzője, add, hogy ezzel az áldozati adománnyal méltóképen tiszteljük fölségedet, és a szent áldozatban való részesedés forrassza eggyé szívünket. Krisztus, a mi Urunk által.„

A minap ismét elgondolkodtatott a szentségi gyakorlatunk. Valójában mi történik azon szentségfelvételek alkalmával, amikor sokan különböző, az Egyházétól többé-kevésbé eltérő indítékkal kérik a keresztelést, a házasságkötést vagy egyéb szentségkiszolgálatást?

A bibliai időkben amikor egy nép legyőzte a másikat, akkor ez számukra nyilvánvaló jele volt annak, hogy az ő istenük hatalmasabb a legyőzöttek istenénél. Istenek küzdöttek egymással, és amelyik győzött, azt kellett tisztelni mindenkinek.