Játéktér

Az egyik kutató, egy Donald Winnicott nevű gyermekorvos és pszichiáter többek között egy ilyenirányú kutatása révén lett ismertté, amikor a kisgyermek viselkedésének vizsgálatakor meglepő megállapítást tett. A kívül lévő, tárgyi (objektív) világ és a belső (szubjektív) élményvilág mellett létezik az ember számára egy harmadik valóság is. Ezt a harmadik valóságtartományt, „köztes-”, vagy „átmeneti tér”-nek nevezte el, és vele kapcsolatban az emberi viselkedés egy különlegességére hívta fel a figyelmet. 

A kisgyermek ragaszkodása a macijához, vagy egy rongydarabhoz, az ezekkel való játszása különleges folyamatok elindítójává lesz életében. Mivel az édesanyjáról való leválás még nem történt meg, az egyik leglényegesebb lelki feladata az, hogy saját érzéseit és belső történéseit fokozatosan azonosítani tudja, és meg tudja különböztetni a külső világ dolgaitól. Ugyanakkor viszont képes legyen a belső és külső világ kölcsönösségben tartására. Játékát ösztönösen és ismétlődően gyakorolja, melynek során egyre szorosabb kapcsolat alakul ki közte és a macija között. A maci immáron nem egyszerűen csak tárgyi mivoltával vesz részt ebben a kapcsolatban, de valamiképpen megszemélyesül, saját személyiséggel ruházza fel. Így a tárgy (maci) nem pusztán a külső (objektív) világhoz tartozik, de nem is csupán a gyermek fantáziájának (szubjektív) terméke, hanem valahol a határmezsgyén helyezkedik el. A maci Winnicott kifejezése szerint így “átmeneti tárggyá” lesz, ami az ember szimbolizáló képességének egészen korai tanúja. Az átmeneti tárggyal való játékot egy „köztes- vagy átmeneti tér” teszi lehetővé. A köztes térben zajló játszás átformálja és jelentéssel tölti fel a játék-tárgyat. A gyermek játékával, átmeneti tárgyával a játszás közben valóságos élményeket él át, amelyek megtapasztalása azután fejlesztőleg hatnak rá, többek között például a társaival való kapcsolatfelvételi és kapcsolattartó képességére. A játszás átmeneti terében a gyermek felkészül a valódinak mondott élet eseményeire, feladataira, kapcsolataira, majd pedig visszatérve onnan, újból csak megpihenhet és felüdülést találhat játékában, ebben az átmeneti térben. 

Ha ez az átmeneti tér létezik az istenalkotta látható világban, vajon miért ne nevezhetnénk a liturgia kegyelem erőterét is egyfajta átmeneti térnek, amelyben két valóság: az ünneplők testi-szellemi-lelki realitása és Isten transzcendens jelenvalósága valódi kölcsönhatásba lépnek egymással? Átmeneti térnek, amelybe visszahúzódva, életünk tovarohanó valóságaitól távolságot vehetünk, és így fokozatosan képesek vagyunk átdolgozni őket. A liturgiában, különösképpen pedig a szentségekben a dolgok többé már nem a puszta anyagi-tárgyi mivoltukban jelennek meg számunkra, hanem átlényegülve az isteni kegyelem hordozóivá és hatékony jeleivé válnak. Nem pusztán utalások tehát, amik rámutatnak vagy csupán emlékeztetnek egy isteni valóságra, hanem a legsajátosabb értelemben az isteni erőáradás hordozói. A pszichológiai munkára, életfeladatainkra, melyeket mindannyiunknak egyénileg kell megoldania, a liturgikus ünneplés során ráépül a Isten kegyelmi segítsége: gratia supponit naturam, azaz a kegyelem feltételezi a természetet.

A liturgiát annak az Istennek az akaratából végezzük, aki e szent játék történésein keresztül akar megpihentetni, magához szelidíteni és megerősíteni minket. Isten közelében növekedhetünk, és  megőrizhetjük a gyermek derűs ráhagyatkozását. Tudjuk, hogy az Ő közelében semmi bajunk sem eshet, tudjuk, kihez tartozunk, és az is világos mindannyiunknak, hogy egy feltartóztathatatlanul érkező és teljességet adó élet gazdag örökségébe kaptunk meghívást.

Borítókép: Unsplash