SACRA BLOG

A korábbiakban már írtunk arról, hogy a liturgikus ünneplés úgynevezett “átmeneti tere” segít bennünket a külső és a belső világ kölcsönösségben tartásában. Segít az átélt élmények tudatosulásában, ugyanakkor előkészíti azt, hogy kifejezhessük saját belső világunkat környezetünk felé. A mostani alkalommal a liturgikus ünnepléseknek ezt a távolságot vevő-kölcsönösségben tartó jellegét szeretnénk közelebbről szemügyre venni.

A nagyböjt időszaka keresztségi elkötelezettségünk megújításának időszaka, annak átgondolása, vajon Krisztus tanítványai vagyunk-e? Figyeljünk oda egy pillanatra a keresztségi teológia egyik ősi alapszavára, a megvilágosodásra, amely téma minden nagyböjtben újra és újra előkerül.

Ferenc pápa évről évre megfogalmazza újévi gondolatait a béke világnapja kapcsán. A békéről gondolkodni, és tenni érte nem csupán az államférfiak és politikusok dolga. A levél idei vezérgondolata: “Senki sem menekülhet meg önmagában! Újrakezdés a koronavírus-járvány után, hogy közösen keressük a béke útjait.”

A fagyos és sötét télidő mélypontjának, a téli napfordulónak idején ünnepelt bensőséges és érzelmes karácsonyi liturgiáiban az Egyház évszázadok óta nem tud betelni Isten Fia megtestesülésének örömhírével. Pont, amikor kevés a fény és a sötétség hatalma mindenen szétterül, ő az isteni Világosság megszabadító erejét hirdeti.

Álmomban egy csodaszép templomban jártam, ahol már november elejétől karácsonyi hangulatokkal kedveskedtek a templomlátogatóknak. A fahéjas tömjénillatú templomtérben, volt néhány télapó formájú csoki-automata, csillogó, csilingelő karácsonyfa, s a háttérből diszkréten szólt a Csendes éj.

Ugye furcsán hat ez a mondat novemberben, amikor az ünnepi vásárlásra hívogató feliratok és reklámtélapók között telnek napjaink, és javában tart már a karácsonyi bevásárlás világméretű sáskajárása? Pedig a mai vasárnappal új liturgikus évet kezdünk, útjára indul az üdvösség egy újabb éve, melynek során a liturgia Krisztus misztériumába meríti hétköznapoktól tépázott életünket.

A gyermeki játszást leíró lélektani kutatások egy-két igen érdekes eredménnyel járultak hozzá a liturgia antropológiai alapjainak megértéséhez. Vajon mi készteti az embert arra, hogy rituáléket ünnepeljen, honnan van annak a képességnek az alapja, hogy az ember szimbólumokban gondolkodik és szimbólumok által kommunikál?

A hagyományos egyházi közreműködést még mindig rendszeresen igénybe vevő állami ünnepeink, települési ünnepléseink minden évben újra és újra elgondolkodtatnak. Újra meg újra eltűnődöm azon, hogy a kenyérmegáldás- típusú, közéletet is érintő liturgikus ténykedéseink vajon segítséget jelentenek-e a közömbös tömegek számára? Meghívást egy Isten jelenlétébe helyezett életre, avagy nem valók másra, minthogy fenntartsák és bebetonozzák a status quo-t.

A Nagyboldogasszony és Szent István király ünnepei augusztus hónapnak különleges hangulatot adnak. Két ünnep, mégis kétfajta ünnep-élmény.

Az egyház őriz egy bizonyos hagyományos rendet, amikor liturgiát ünnepel. Folytonosan arra törekszik, hogy hűséges maradjon az alapító eseményhez, Jézus Krisztus halálához és feltámadásához. A Tőle kapott küldetést folytatja, amikor a megszentelés művét végzi. Ünnepli az utolsó vacsora kultikus lakomáját, gyakorolja Jézus bűnbocsátó és gyógyító irgalmát, hirdeti az Isten Országát és áldást hozó erejét különböző szertartásokban közvetíti.

“Kérlek tehát benneteket, hogy Lélek szerint éljetek” írja szent Pál apostol a Galatákhoz írt levelében. (5,16)