SACRA BLOG

E liturgikus ruhadarab őse a késő antikvitásban egy körkörösen zárt, kapucnis köpeny, a cappa volt, két nyílással a kezek számára, melyet eső és hideg ellen használtak. Toursi Szent Mártonról tudjuk, hogy ilyen cappát viselt és osztott meg még katonaként a hozzá segítségért forduló koldussal. A későbbiek során a cappa elől nyitottá vált. A palást másik ismert elnevezése a ma is használt pluviale (esőköpeny) utal a ruhaforma eredeti használatára.

Az ampolnáknak is nevezett kis kancsók a miseadományok közül a bor és a hozzáadott néhány cseppnyi víz előkészítésére szolgáló eszközök. Anyaguk lehet fém, üveg vagy ritkábban kerámia. Gyakran készülnek fedeles kivitelben. Amennyiben nem átlátszó anyagból vannak, valamilyen módon jelzik rajtuk eltérő funkciójukat. Hagyományosan egy V (vinum) jelzés kerül a bor, és egy A (aqua) a víz tárolására szolgáló edényke tetejére.

A minap a levelezésemet rendezgettem, és kezembe akadt egy régi email, egy jó ismerősöm küldte. Benne adventi gondolatok voltak Andrea Schwarztól. Továbbgondoltam, és leírtam őket.

Ősz van, színpompás, gazdag évszak. A fák és a bokrok lenyűgözően változatos és pompás ruhákba öltöznek. A gyümölcskertek fái, a szőlőlugasok roskadoznak az érett gyümölcsöktől. Mindenütt harsognak a színek és a fények.

Az évközi idő napjai telnek, így lassan közeledve az év vége felé. Még nincsenek készületi időszakok, üdvtörténeti megemlékező ünnepek, „csak” egyszerűen hétköznapok és vasárnapok váltják egymást a megszokott rendben.

Amikor a mennyei Jeruzsálemről álmodó fiatal egyházi közösség elindult, hogy Urától kapott küldetését teljesítse, életének első évtizedeiben a közeli végidő-várás izgalma jellemezte. Szeretett volna minél előbb a beteljesedésben együtt lenni Krisztussal. “Marana tha” azaz “Jöjj el Uram”, liturgiájában ezekkel a szavakkal hívta, sürgette ennek a világnak elmúlását és az eljövendő elkövetkezését.

Feledékeny emberek vagyunk, ezért folytonosan emlékeztetni kell magunkat arra, ami a minőségi élethez elengedhetetlen. Az egyházban is pont ezért gyakoroljuk az emlékezést, hogy sose feledjük, mi mindent köszönhetünk az Úrnak, hogy a hétköznapok összevisszasága se tudja elfeledtetni velünk identitásunk alapját, Istenhez tartozásunkat. Emlékezetünkben akarjuk tartani, hogy egy olyan néphez tartozunk, amely évszázadok óta Isten vezetése és oltalma alatt él.

Az isteni Ige, Jézus Krisztus megtestesülése, egész földi működése, és az Egyház élete-története mind az Isten Lelkében és Isten Lelke által valósulnak meg. Mit is jelent ez pontosan?

A korábbiakban már írtunk arról, hogy a liturgikus ünneplés úgynevezett “átmeneti tere” segít bennünket a külső és a belső világ kölcsönösségben tartásában. Segít az átélt élmények tudatosulásában, ugyanakkor előkészíti azt, hogy kifejezhessük saját belső világunkat környezetünk felé. A mostani alkalommal a liturgikus ünnepléseknek ezt a távolságot vevő-kölcsönösségben tartó jellegét szeretnénk közelebbről szemügyre venni.

A nagyböjt időszaka keresztségi elkötelezettségünk megújításának időszaka, annak átgondolása, vajon Krisztus tanítványai vagyunk-e? Figyeljünk oda egy pillanatra a keresztségi teológia egyik ősi alapszavára, a megvilágosodásra, amely téma minden nagyböjtben újra és újra előkerül.

Ferenc pápa évről évre megfogalmazza újévi gondolatait a béke világnapja kapcsán. A békéről gondolkodni, és tenni érte nem csupán az államférfiak és politikusok dolga. A levél idei vezérgondolata: “Senki sem menekülhet meg önmagában! Újrakezdés a koronavírus-járvány után, hogy közösen keressük a béke útjait.”