Távol és mégis közel

A világban való létezésünk egyik alapvető feltétele, hogy képesek legyünk bensővé tenni a minket körülvevő világ külső valóságait. Hogyan hat ránk egy olyan zörej, amit semmihez sem tudunk kötni? Egy látvány, ami minden kategóriánkon kívül áll? Hogyan hat ránk az élet ezernyi dolga, ha annyi minden történik velünk, hogy annak a felét sem vagyunk képesek tudatosan átélni, átérezni?  Mit tesz velünk egy hirtelen támadó és nagyon intenzív benyomás? Bizony nyomaszt, megijeszt, elborít minket, tehát végső soron fenyegetést jelent. Az első lépés ahhoz, hogy megbirkózhassunk vele az, ha távolságot veszünk tőle, megnyugtató távolságból rátekintünk, megszemléljük, és végül belső világunkba integráljuk azt.

Emellett arra is szükségünk van, hogy az elvontabb, magasabbrendű, a hétköznapokban nehezebben átélhető élményeinket, vonatkozásainkat, az emberekkel és Istennel való kapcsolatunkat, valamint ideáljainkat közel hozzuk, hogy azok ne maradjanak puszta absztrakciók, vagy épp ne váljanak azzá. Eszünkbe idézzük, szívünkben forgatjuk, megszemléljük őket és igyekszünk megújítani őket a csendes, újbóli tudatos átélés által. Ilyen az Istennel való kapcsolatunk, vagy a házasságunk, családi kapcsolataink. Ha a szertartások végzése közben újra meg újra tudatosul bennünk Istenhez tartozásunk, bensőséges odafigyeléssel elidőzünk Istennel például a szentségimádásban, vagy házastársunkkal együtt veszünk részt a szentmisén, és imádságban kiengesztelődünk a hétköznapok egyenetlenségei után, az mind ugyanezt a célt szolgálja.

Távolságvétel és a közelség átélése. Mind a kettő lelki életünk alaptevékenységei közé tartoznak. Olyan tevékenységek ezek, amiknek végzésére a liturgikus ünneplés tág teret biztosít. 

„A mai rohanó világban az ember sosem tudja magát utolérni” - hangzik gyakran az ismert mondat. Valóban, aki könnyelműen lemond a rítusokról, előbb-utóbb keserűen tapasztalja meg a szétesést és az elidegenedést. Az az emberi közösség, amely eltörli és elfelejti a rituáléit, sokkal kevésbé tud megbirkózni például a gyász, a születés, vagy a közös élet által rá háruló lelki feladatokkal, mint az ezekkel és ezekből élő. 

Keresztényként örömmel mondhatjuk: ahhoz a néphez tartozunk, amely ősi, isteni bölcsességtől vezérelve semmiféle rohanó élet kedvéért nem hajlandó lemondani a közösségi rituális cselekvés luxusáról.  

A liturgia ünneplése elengedhetetlen része életének és liturgiája megtartja őt.

Borítókép: Unsplash