Az éjszaka sötétjében

Advent akkor van, ha kibírom saját sötétségemet és a világot beborító sötétet, ha nem menekülök bele sietve a színes kínálatok tarka világába, ha nem gyújtok elsietetten fényeket, és nem teszek úgy, “mintha”. Ha ott maradok a csendben, a sötétben, és lassan ráébredve saját nyomorúságaimra újragondolom életem lehetőségeit. Ha elkezdem újra szemlélni életem - az idő múlásával kicsit elhomályosult - végső célját. Nehogy megvigasztalódjak a békéről, örömről, szeretetről csevegő világ olcsó vigaszával.

Advent az a sötétség, amelyre szükségem van, hogy egyáltalán megláthassam a csillagokat, hogy fölfedezhessem a Csillagot. Advent a szemlélődés azon állapota, amelyben fölcsillanhat az teljes élet reménye. Az Advent megtörtség, amelyet átélve remény ébred bennem a kiteljesedett, megszentelt létezésre: az üdvösségre. Adventben rendszerint azt várom, hogy történjék már végre valami igazán fontos dolog. Vakon tapogatózom a Másik után. Felerősödik bennem a vágyakozás az egészen Más után.

Adventtől távol áll a csillogás, a fény, a szépség, távol állnak a karácsonyi vásárok forraltboros, jó-itt-együtt-lenni karácsonyi hangulat keresései. Az Advent sötétség, hallgatás, éjszaka: benne életem végső kérdéseivel kell farkasszemet néznem. Ugyanakkor az éjszakához tartozik a Hajnalcsillag is, a néma csendet megtörő Szó és az élet felé nyújtózó szenvedélyes vágyakozás is.

Az Advent lehetőséget nyújt arra, hogy a sötétségben, a hallgatásban és a magányban elérhessen a Másikat, esélyt kapok, hogy érezzem az egészen Más érintését. Az Advent az éjszaka sötétje, de ez az éjjeli sötétség az új nap kezdetét rejti ölén. Egy új napét, amelynek eljövetele egyre határozottabban körvonalazódik, és amin már semmi sem lesz ugyanaz, mint korábban volt.

Borítókép: Unsplash