Szentjeink dicsőséges serege

Voltaképpen azt is mondhatnánk: vidám évszak. Az ősz azonban valahogy mégsem teszi felhőtlenül vidámmá szívünket. Hiszen e színes kavalkád mögött, a betakarítás és begyűjtés munkálatai mögött ott bujkál a megérkezettség érzése, a végső számotvetés gondolata és valami kis szomorkás elmúlásérzés. A fény is napról napra, láthatóan, egyre fogy: az őszi hónapokkal a sötétség birodalma egyre terebélyesebb, egyre nyomasztóbb lesz.

  November hónap elejére esik Mindenszentek ünnepe és az elhunyt szeretteinkről való emlékező nap, a Halottak napja.

Olyan civilizációban élünk, amely erősnek, dinamikusan fejlődőnek mutatja magát, és egyúttal szeretné elfeledni, eltűntetni a minden emberéletet kikerülhetetlenül lezáró halál és elmúlás tényét. Miközben büszkén vallja, és fennen hangoztatja, hogy mára már ledöntöttük az elmúlt évszázadok tabuit, új tabukat emel. Az egyik ilyen tipikusan modern tabu, jellegzetesen „szalonképtelen” téma a halál, a meghalás. 

Virtuális formájában minden statisztikát megdönt az egy főre eső meghalások, gyilkolások száma, de a valóságosan haldoklókat kórházak és elfekvő kórtermek jótékonyan rejtő ajtói mögé utalják. Ezer és ezer formája van a halál tényével való szembesülés előli menekülésnek, azonban akárhogy is szeretné valaki e kérdést “átaludni”, a meghalás, a földi élet lezárása, az evilágból való eltűnés kérdése előbb-utóbb mindannyiunk saját kérdésévé válik. 

A halottaknapi megemlékezés egyike azon szokásainknak, amely még a vallásukat nem gyakorló emberek életében is megőrizte fontosságát. A temetők ezekben a napokban megtelnek koszorúkkal, virágokkal, mécsesekkel, a szeretteikre csendben emlékező hozzátartozókkal, barátokkal. 

Hivatásom teljesítése közben nem ritkán találkozom olyanokkal, akiknek szívében a halál miatt érzett kiúttalanság és bizonytalanság homályát semmi sem képes szétoszlathatni. Ilyenkor mélységes hálával gondolok Anyaszentegyházamra, aki a halál küszöbén, az emberi élet e megrendült, fájdalmas csendjében is a remény és az élet igéjét hirdeti csendesen. Boldogság tölt el, mert Istent kereső keresztényként nem kell rezignálttá válnunk a halál, és a kérlelhetetlen semmibe hullás fenyegető árnyékában élve. 

A Halottak napja előtt a katolikus liturgia Mindenszentek fényes ünnepével az örömnek arra a teljességre emlékeztet minket, amelyre hitünk szerint mindannyian meghívást kaptunk. Az az esemény, amit e földről nézve halálnak hívunk, onnan, föntről nézve a hazaérkezést, életünk elevenségének eddig sosem látott kiteljesedését jelenti. 

Jjó látni a szentek élettől áradó seregét, akik a Mennyei Jeruzsálem fényességes drágakövekkel kirakott falainál ujjonganak. Jó rájuk tekintve tudatosítani magunkban, hogy ez a földi élet “végignövekedhető”. Jó tudni, hogy e világ mulandó szépségei között nem kell eltévednünk, nem kell a pusztulásra ítélt matéria, a dolgok fogságába zárva vegetálnunk, hanem elfogadhatjuk azt a meghívást amivel Krisztus a szeretetre: az el nem múló, boldog örök életre hívott  mindannyiunkat. Mindenszentekkor újra örömmel tudatosodhat bennünk, hogy az emberéletről Krisztus félrelebbentette a folytonosan fenyegető Halál és Semmi fátylát. Kereszthalálában az emberlét legmélyebb elhagyatottságából, magából a halálból szerzett mindannyiunknak új, többé már el nem pusztítható életet. 

A halál fogságából győztesen visszatérő Krisztus szentjei társaságában megismételhetetlen életünk értelmességét és majdani véglegesülését hirdeti. Szívderítő látvány a szentek feje fölötti dicsfény szelíd világossága, az isteni kegyelem fogyhatatlan fényének visszatükröződő játéka. 

Most még a gondok és fájdalmak, a küzdelmek éjszakájának idejét éljük, de a temető mécsesei már most szinte vidáman lobognak. Játékosan és szemtelenül szakítják fel az elmúlás éjsötétjét. Derűsek, mert egy olyan világosságról beszélnek, amely, bár most még csak szelíden fénylik, de immáron legyőzhetetlenül, véglegesen és visszafordíthatatlanul e halálra szánt világ el nem múló Világossága lett.

Borítókép: Unsplash