Évközi idő

Amikor az időről gondolkodunk, kétféleképpen tesszük. Ezek egyike a ciklikus időtapasztalás. Parmenidész úgy fogalmazott, hogy világunk nem más, mint egy örök körfogásban fellángoló és ellobbanó tűz. Az idővel kapcsolatosan szerzett belső és külső tapasztalataink ritmikusan visszatérve ismétlődnek. Szervezetünk endogén ritmusai: szívverésünk, ki-és belégzésünk, az éhség-jóllakottság váltakozó megtapasztalása, és a minket körülvevő világ ritmusai: a csillagok járása, a folytonosan váltakozó évszakok, a nappalok-éjszakák küzdelme egymással mind az örök körforgás időélményét erősítik bennünk. A negatív fázisokat pozitívok követik, a fájdalomra enyhülés és öröm jön, a meghalást születés követi, az egyik időszak elmúltával kezdetét veszi egy következő: mindez ugyancsak egyfajta megnyugvást hozó kiszámíthatóságot és ismétlődést sugall. 

Ehhez hasonlóan osztja be az időt az Egyház is: évkörnek, „Anni circulusnak” nevezik az évközi időszakot a szakramentáriumok, ősi misekönyveink. 

A másik tapasztalásunk az időről olyan, mint valami folytonosan tovahömpölygő folyam. Hérakleitosz ezt így foglalja össze: “Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba.” Ez a megélés az örök változás és pusztulás-fejlődés tapasztalatát közvetíti. Személyiségünk, valamint életünk eseményeinek egyedisége, megismételhetetlensége ugyancsak ezt a lineáris időtapasztalatot erősítik. A magunk mögött hagyott időszakok tanulságait időről időre végiggondoljuk, és az előttünk álló jövő lehetőségeit mérlegeljük újra meg újra.  

A feltartóztathatatlanul előrehaladó idő sokszor nyomasztó tapasztalat is egyben, hiszen az események visszahozhatatlanok, menthetetlenül a múltéi lesznek. Az elmúlás, az elszálló pillanat félelemmel tölt el, ami sokakat a pillanat kínálta öröm görcsös keresésére sarkall: “carpe diem”, ragadj meg minden lehetőséget, élvezd az életet! 

Ezzel egyidőben -főleg nehezebb életszakaszokban- megnyugtató az előrehaladó idő biztonságos hömpölygésének tudata, ahogy a katonaságnál mondtuk: “Csak az idő meg ne álljon!”

A liturgia istentapasztalása felszakítja az önmagába forduló körforgás reménytelenségét, s az ünneplők élete az egyhelyben körözés helyett a beteljesedés felé törő lendületté válik.  

Egy olyan krisztusi rendben, ahol még a fájdalmas kudarc és pusztulás is az el nem múló élet kapujává lesz, már a múló idő sem a lassú de biztos pusztulás, hanyatlás fenyegetése többé.

Odo Casel szerint az időnek ebben a szűkösségében kellene megtanulnunk, hogyan vezessen át bennünket megváltó Istenünk az örökkévalóság tágasságába. Még néhány hétig tart az évközi idő. A csendes tanulás és növekedés ideje.

Borítókép: Unsplash