Disszonáns jel

Nem azért, mert szeretnék megkezdeni vagy elmélyíteni a Krisztusban való életet, hanem mert ez így szokás a családban, ez hozzá tartozik, mert a nagymama szeretné és hasonló, önmagában nem rossz, de meglehetősen elégtelen okokból. Mert ha ezen esetekben mi, szentségkiszolgáltatók azt mondjuk, hogy a szentség feladásával a lehetőséget megadtuk, és a sor most rajtuk van, vajon együtt működnek-e a kegyelemmel, akkor talán csak a valóság egy részével számoltunk.

Hiszen a szentséget mindenki meghatározott szándékkal kérte, és a tapasztalat azt mutatja, hogy ezt az eredeti szándékot igen ritkán módosítja egy mégoly alaposan és hittel végzett szentségi felkészítés. Bevalljuk magunknak vagy nem, de egy rövid lelkükre beszélés és a kötelezettségeikre való emlékeztetés sok esetben szemmel láthatóan hatástalan marad. A papírmunkát megcsináljuk, a szentséget kérők mindenre igent mondanak a plébános atyának, és megkapják azt, amit szeretnének, majd hazamennek, és mindent csinálnak tovább úgy, ahogy eddig.

Az alapvető probléma az a látható történések mögötti cinkos összekacsintás, amiben mindkét fél tudja, de legalábbis sejti, hogy a szentséget kérők minden jószándéka ellenére indítékaik legfeljebb egy természetes vallásosság és egy családi kötelékmegerősítés szintjéig érnek el. 

Ez esetben azonban vajon elég-e azt gondolnunk, hogy az ilyen szentségfelvételnél a legrosszabb esetben nem lesz hatékony a szentség, ha a felvevők nem működnek együtt a kegyelemmel és ennél több baj nem történik? Nem lehet-e, hogy a liturgia szimbolikus cselekvése itt is bevégzi a dolgát, tehát azt, amit jelez, el is mélyíti? Ha a szentségkiszolgáltatásban a résztvevők szándéka másra irányul, mint amit a szertartásban az Egyház szándéka szerint szavakkal kimondunk, akkor ez a disszonancia sajnálatosan megtermi majd a gyümölcsét.

A szentségi történés ugyanis nem azt fogja létrehozni, amit az Egyház szeretne, hanem amit az disszonáns módon jelez. Például megerősíti a hívőt a saját, természeti –leginkább nem keresztény, és igen gyakran nem egyházias- hitében, öntudatlanul sugallja, hogy egy kis simlisséggel az Egyházban sokmindent el lehet érni, hogy amit a pap vagy mi mondunk a szertartásokon, azt nem kell annyira komolyan venni, és még egyéb jelentéseket.

Sok fiatal felnőtt az Egyházról azt gondolja, hogy az egy képmutatásokkal teli ásatag közösség, ahol sok mindent megtalálhat az ember, de az istengyermekség felszabadító örömét, a  megkötözöttségtől való szabadulást és a spirituális kibontakozást bajosan. Vajon biztos, hogy ezt az egyházképet olyanok alakították ki bennük, akik az Egyházunkat nyíltan és ellenségesen támadják és megpróbálják lejáratni? Nem inkább a képmutató szentségfelvételek következményeképpen alakult így felfogásuk a családi minta hatására?

Az biztos, hogy Isten nem hagy magából gúnyt űzni, és az is, hogy nagy felelősség van rajtunk, lelkipásztori szolgálatot végzőkön és gyermekeink nevelőin.