Igaz jámborság szerzője, Istenünk

A jámborság szavunk általában nem tartozik a legnépszerűbbek közé, már ami az általános szóhasználatot illeti. A hétköznapi használatban leggyakrabban talán állatra szokták azt mondani, hogy jámbor, és ezzel azt állítják, hogy nagyon türelmes, nyugodt jószágról van szó. A szó vallásos értelmét tekintve egy fokkal bonyolultabb a helyzet. Az általános felfogás szerint ugyanis a jámborság olyan tulajdonság, amit a vallásos típusúak, az amolyan jámbor fajták velük született hajlamból eredően vagy esetleg túlbuzgón gyakorolt vallásosságuk révén birtokolnak. Ebből következően a nem-egyházi használatban a jámbor szavunk gyakran magán hordozza a szemforgató, a bárgyú vagy az életképtelen jelentésárnyalatokat is.

Könyörgésünk azt fogalmazza meg, hogy az igaz jámborság nem genetikai meghatározottság vagy emberi erőfeszítés eredménye, hanem Isten ajándéka. Sőt nem is csupán jámborságról beszél, hanem igaz jámborság-ról. Ez a megkülönböztetés a fentiek fényében arra utalhat, hogy jámborságból, vagy még inkább jámborkodásból létezhet hamis is, olyannyira, hogy némely fajtája gyakorlatilag megegyezik a hitetlenséggel. Emlékezetes Hamvas Béla vitriolos megjegyzése a „Szent Hormony vizeletéről krajcáros füzeteket áruló” bigottan vallásoskodó “hívő" szánalmas materializmusáról. Ha ismerjük az egyháztörténetet és a vallásos jámborkodás időnként tapasztalható kinövéseit, Hamvas iróniája nem is tűnik túl meredeknek. 

Az igaz jámborság ezzel szemben ajándék, amit Istentől kaphatnak az őt szeretők. Jámborság szavunk latin megfelelőjét, a pietas kifejezést az ókorban az alá-fölérendeltek egymás közti jó kapcsolatának megjelölésére használták, míg a keresztény egyházi hagyományban az érzelmekkel is áthatott bensőséges vallásosságot, jóságot jelölték vele.

Az igaz jámborság által az ember tudja a helyét ebben a világban, és ennek megfelelően él. Az igaz jámborság jellemzői a teremtményi érzés, a bűnbánat, amit belső meghasonlottságunk fájdalmas megtapasztalása miatt érzünk, a kiválasztottság boldogító tudata, a bizalom és az önátadás, valamint a vágyakozás Isten akaratának bensőséges ismeretére. A léleknek ebből az állapotából születnek a jámbor cselekedetek, amelyek az Isten és a többi ember iránti odaadó szeretetünk igaz tettei.

Évközi 23. vasárnapunk felajánlási könyörgésében abban a tudatban fordulunk Istenhez, hogy még áldozati adományunkat is csak akkor tudjuk Neki tetsző módon bemutatni, ha Ő megadja nekünk az igaz jámborságban való növekedést. Csak akkor ébred vágy bennünk arra, hogy a mise puszta hallgatása, lealibizése helyett bemutassuk Neki saját töredékes életáldozatunkat, és Krisztus testét magunkhoz vegyük a szentáldozásban, mely által Ő igazi békét és egységet teremt bennünk és általunk.

Borítókép forrás: Unsplash