Az igazság keresése

Ősszüleink a  paradicsomkertben hittek a Kísértőnek, az pedig hízelgéssel könnyedén rászedte őket. Ezt a kísértőt, a Sátánt Jézus “hazugnak”, a “hazugság atyjának” nevezi, aki “kezdettől fogva gyilkos”. (Jn 8, 44).

Nem árt hát az óvatosság. Ha könnyen becsaphatók vagyunk, nem szabad mindent elhinnünk, amit szívhezszóló belső vagy külső hangok mondanak nekünk. Pusztán attól, hogy én “úgy gondolom” “úgy érzem” vagy “úgy szeretném”, automatikusan még nem lesz helyes semmi. Kizárólag akkor, hogy a gondolatvilágom megfelel a valóság tényszerűségeinek. Az igazság keresésében és helyes döntések meghozatalában segítségünkre van az Istentől kapott lelkiismeretünk, amely azonban csak akkor működik helyesen, ha ápoljuk a barátságunkat Istennel, és neveljük azt. 

Isten arra hív, hogy szakadatlanul törekedjünk az igazságra a szavainkban és tetteinkben egyaránt, nem elég az, ha csupán kerüljük a hazugságot. Ennél kevesebbel nem érhetjük be, mégha embert próbáló feladat is ez. Sokan úgy élnek, hogy elvégzik ugyan a hétköznapi munkájukat, de a mélyebb összefüggésekkel nem törődnek. Pedig a szellemi igénytelenség már rövid távon is megbosszulja magát. Aki tájékozatlan, tudatlan, óvatlan, azt könnyen lépre csalják, manipulálják. Minél inkább elszekularizálódik a társadalom, annál inkább kivész belőle a keresztény hit eligazodást segítő bölcsessége.

Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy mindnyájan megérdemeljük a saját életünket. Amennyiben ugyanis vesszük a fáradságot, hogy döntéseink átgondoltak és távlatosak legyenek, ha megkülönböztetjük egymástól a fontosabb és kevésbé fontos dolgokat, az igaz és hamis hangokat, ha Isten vezetésére bízzuk magunkat, akkor felelősen viseltetünk egyetlen és megismételhetetlen életünk iránt. Ha pedig ezt nem tesszük, akkor egy másik úton indultunk el és lelkünk rajta.

A minket körülvevő világot mindig személyes módon észleljük. Észlelésünk sok ponton eltérhet másokétól, hiszen különbözőek vagyunk. Ugyanazt a helyzetet az egyikünk kétségbeejtőnek látja, a másik felcsillanó lehetőségeket fedez fel benne. Az a belső minőség ugyanis, amilyenek vagyunk, alakítja a valóságészlelésünket is. 

Ha valaki elhanyagolja belső világát és túlzásba viszi a nehézségei miatti panaszkodást, az önsajnálat útvesztőibe tévedve sikeresen leépítheti saját belső tartását és önbizalmát. Sokszor úgy tűnik, mintha egyesek szánt szándékkal úgy rendeznének maguk körül mindent, hogy biztosan tönkretegyék a saját életüket. Mintha valami önpusztító program véghezvitelében lennének érdekeltek. Furcsa, nem? Vagy mégsem annyira?

A keresztelés előtt van egy szertartás, melynek során a keresztelendőket megkenjük a hittanulók olajával -más néven az exorcizmus olajával- és azért imádozunk, hogy ne a gonoszlélek tartsa őket hatalmában, hanem Isten világossága töltse be lelküket. Sokan szívesebben választják a “szabad életet”, mint a vallásos élet szabályait. Valójában azonban aközött választhatunk, hogy úgy élünk-e, hogy lelkünket betöltse Isten világossága, vagy ha nem, akkor azt betölti majd valami más. Távolodva a világosságtól ugyanis sokasodik a sötétség. Elhanyagolt lelkünket fokról fokra betöltik az Istentől és embertársainktól távolító sugallatok, kellemetlen következményekkel járó oktalan döntésekre sarkallván minket. Borongó, sötét sejtelmeink támadnak, melyek idővel egyre teljesebb befordulásra késztetnek. 

A kereszténység fontos felismerése az, hogy az imaélet és a belső lelki munkálkodás részünkről nem Istennek tett szívesség, hanem a megfelelő viszonyulásunk Istenünk és a világ rendje felé. Belső tartást ad, élesíti és tisztítja valóságészlelésünket, hittel és reménységgel tölti el lelkünket és megvéd a kártékony erőktől. Csupa olyasmit ad, amire szükségünk van, ha teljes életet akarunk élni.

Borítókép forrás: Pexels