Amikor szem előtt vagyunk

A hagyományos egyházi közreműködést még mindig rendszeresen igénybe vevő állami ünnepeink, települési ünnepléseink minden évben újra és újra elgondolkodtatnak. Újra meg újra eltűnődöm azon, hogy a kenyérmegáldás- típusú, közéletet is érintő liturgikus ténykedéseink vajon segítséget jelentenek-e a közömbös tömegek számára? Meghívást egy Isten jelenlétébe helyezett életre, avagy nem valók másra, minthogy fenntartsák és bebetonozzák a status quo-t.

Az a világ, amely látszólag sokkal jobban elvan Isten nélkül, mintha vele lenne, szigorúan vigyáz arra, hogy lelkéből minden olyan kérdezést kiiktasson, ami élete végső értelmére vonatkozik. Élete lefojtott, ám száműzni nem tudott szorongásaira az imént természetfölötti bebiztosítást kért és kapott egy olyan vallásos közösség avatott hivatalviselőitől, amely ezen a területen még mindig általánosan elfogadott presztizszsel rendelkezik.

Lehetelen lenne megmondani, mi lehet azok fejében, akik azt kérik tőlünk, hogy valamelyik vallásos szertartásunkat és a települési ünneplést összekapcsoljuk. 

De vajon mi van a mi fejünkben, amikor egy ilyen közszereplésre, liturgiára felkérnek bennünket? Megijednék, ha sokan válaszolnánk valami ilyesmit: „Na ugye, már megint szükségetek van az egyházra! Ugye hogy nem vagytok meg nélkülünk?“ Vagy ugyanez kissé finomabban: „Nézzétek, milyenek vagyunk veletek, Isten áldását hívjuk le és biztosítjuk számotokra. De máskor is megtaláljátok ám a templomajtót, ne csak, mikor szükségetek van valamire!!“ Noha ez utóbbi gondolattól valószínűleg bármelyik lelkipásztornak nehéz lenne szabadulni, mégis kevésnek érezném, ha mindössze ennyi lenne közösségi megáldási liturgiáink és megszólalásaink burkolt vagy nyílt üzenete.

Van-e súlya, komolysága Istennel való életünknek olyankor is, amikor azt a társadalom feleslegesnek, vagy nevetségesnek tartja, amikor nem tart ránk igényt? Hogy érezzük magunkat, mikor az esetek többségében régimódi, ámde gyanús radikálisokként, vagy egyenesen marslakókként tekintenek ránk kortársaink, majd kedves legyintéssel és jeges közömbösséggel mennek tovább létezésünk és főleg: Isten létezése mellett? Vajon amikor sehol nem kell megjelennünk, amikor érezzük, hogy nem maradt külső közönség liturgiáink számára: nincs kinek példát adnunk, nincs kinek reklámoznunk Isten szeretetét, vajon ilyenkor mit jelent nekünk egy imádság, egy áldás elmondása, egy szinte üres templomban tartott mise? 

Közösségeink keretén belül, vagy a társadalom nagyobb összefüggései közepett ünnepelt liturgiáink mindig felvetik keresztény létezésünk legalapvetőbb kérdéseit. Mostanság nem alkalmas az idő arra, hogy valaha megtalált válaszok biztonságában ringatózzunk, és ne kérdezzünk rá folytonosan vallásos gyakorlataink, ténykedéseink mibenlétére és mélyebb értelmére.

Borítókép: Unsplash