A szükséges rend

Az egyháznak nem áll módjában, hogy megváltoztassa Jézus kinyilvánított szándékát, azaz nem újdonságok keresésével kell töltenie idejét, hanem saját, apostoli hagyományainak mélyülő ismeretére és azok megtartására kell törekednie.

A liturgikus ünneplés az egyház cselekvése hagyományos és bizonyos szempontból mindig új és egyedi. Hagyományosságával egyrészt összeköt bennünket Jézussal, az Alapítóval másrészt megelőző korok kulturálisan egyedi gyakorlatainak lenyomatát viseli magán. Ezekben évszázadok bölcsessége és tapasztalata éppúgy megjelenik, mint egy-egy kor mára már talán idegennek ható szemlélete. Minden kor másként éli életét, másként ragadja meg a valóságot, másként rendezi be saját világát. 

A közösségi evidenciák korában a nagy nyilvános szertartások helyszíne volt az egyház, amikor például az uralkodóknak a hitben is előljáróknak kellett lennie, ezért előkelő helyet foglaltak el a liturgiában. Ezzel persze rögtön megjelent a képmutatás kísértése is hiszen mi történt akkor, ha az uralkodót inkább érdekelte a hatalom, semmint a vallásos elköteleződés, mégis ott pöffeszkedett az első sorban? A közösségi vallásosságnak is megvoltak a maga hátrányai, de vajon megoldás jelentett-e korunk vallási individualizmusa? 

Amikor a közösségi tudások és hagyományok eltűntek, és az vált fontossá, hogy Isten előtt mindenki egyenlő legyen, akkor a bensőségesség nagyobb szerephez jutott a vallásosságban az egyházon belül is. De mi van azokkal, akik úgy érezték, hogy “hitelesen” fordultak el az egyháztól, mert nem érdekelte őket a vallásosság, vagy mert csalódtak benne? Sajnos senki nem világosította fel őket arról, hogy vallásos hagyományaik elfecsérlésével az életvezetésük is ellehetelenül, hiszen semmilyen más használható életelvet nem állítottak helyébe, így nincs ami megtartaná őket. Fokról-fokra kiestek és lassacskán eltűntek azok a tudások, amik nélkülözhetelenek lettek volna a mindennapjaikhoz. A széteső evidenciák, széteső identitások és széteső életek korában élünk.

A liturgia súlypontjai koronként máshova kerültek, megváltozott annak nyelvezete, szokásai és ezzel párhuzamosan az ünneplés rendje is. Mindig ezzel a konkrét történelemmel rendelkező egyház tagjaiként imádkozzuk, így természetesen a mi ízlésünk és szokásaink is megjelennek benne. A hagyományban az egyes szokásrendek felépítése azok saját természetéből adódik. Szerves fejlődés, vagy bensőséges megértésen alapuló újrakezdések, reformok alakítják.

Azzal, ahogy mi, a résztvevők igazodunk a szertartás rendjéhez, ahogy rituálisan ismétlünk bizonyos cselekvéseket, az evangéliumi lényegre figyelünk, és azt próbáljuk megérteni. Ismételjük a szertartásokat, isteni megbizatásból cselekvő közösségként cselekszünk, amely önazonosságát mélyíti és saját közös nyelvét fokozatosan alakítja. Nem engedjük el azt, ami Isten ajándéka számunkra, és nem felejtjük, hogy szükségünk van a gyakorlásra, mert tudatában vagyunk annak, hogy emberi természetünk hajlamos a szétesésre. Mi viszont tudjuk, hogy Isten más sorsot szánt nekünk. Amint azt ígéreteiben körvonalazta és a jelenben már elkezdődni látjuk, a beteljesedett élet abszolút jövőjére hívott meg mindannyiunkat Jézus Krisztus által. 

Borítókép: Unsplash