A szimbólumok nyelvén

Mindenekelőtt fontos, hogy ne keverjük össze a jellel. A jel megfelelésen alapul: benne egy érzékelhető jelző valamely pontosan meghatározható tartalomra utal. A közlekedési táblák például  egyértelműen eligazítják azokat, akik ismerik a KRESZ jelrendszerét.

A szimbólum jelentése többrétegű. Benne két vagy több valóság egyszerre jelenik meg. Szimbólumról beszélünk akkor, amikor egy érzékelhető valóság tárgyi önmagánál többé válik, és önmagán túlmutató tartalmak megjelenítőjévé és közvetítőjévé lesz. Néhány szál virág a mezőn önmagában nem több, mint “csupán” Isten csodálatos teremtménye. Ha leszedjük, csokorba kötjük, és odaadjuk annak, akit nagyon szeretünk, máris szimbólummá válik. Szimbolikus többletértéket kap. Annak a szeretetnek lesz a kifejezője és elmélyítője, ami bennünket a szeretett személlyel összeköt. A szimbolikus kommunikáció ereje abban áll, hogy nem az értelmet szólítja meg, hanem az érzelmeinket.

Amikor szavakkal kommunikálunk, többnyire tudatosan felfogható gondolatokat és képeket közvetítünk. A szimbólumok által a liturgia arra is képes, hogy kapcsolatba lépjen a lelkünk mélyén lappangó képekkel: azokat alakítsa, szükség esetén gyógyítsa. Ugyanaz a szertartás mást és mást válthat ki az egyes résztvevőkből, aszerint, hogy azok milyen élethelyzetben, lelkiállapotban vannak az ünneplés idején. Az egyik ember örömmel és megnyugvással távozik a templomból, a másikat eltalálja saját bűnösségének felismerése, és azt érzi, hogy meg kell változtatnia életét. 

Franco Zeffirelli Szent Ferenc filmjében emlékezetes az a jelenet, amikor egy húsvéti liturgia alkalmával Ferenc rádöbben családja és a világ gazdagságának fojtogató terhére, és botránkozást kelt azzal, ahogy ezt révületében kifejezésre juttatja. A kamera párhuzamosan mutatja a polgárság ruházatának pöffeszkedő gazdagságát, a templom végében álló és térdeplő szegények imádságát, közben a húsvéti szekvencia éneke zeng és látjuk a tömjénfüst borította templomtérben zajló liturgiát. Az oltár fölötti feszületről a Megfeszített mintha egyenesen Ferencre nézne. Ahogyan a rendező a külső történéseket mutatja, érezzük, hogy Ferencben valami történik. A film művészi eszközeivel a külső és belső történést egyszerre teszi láthatóvá a jelenet. 

Gyakran a liturgikus ünneplések résztvevői számára sem tudatos, mi is történik velük valójában, ezért csak általánosságban tudják megfogalmazni átélt élményüket: "Annyira megnyugtatott, olyan szép, felemelő volt" vagy “ez a mise elindított bennem valamit”. Még saját maguk számára sem világos sokszor, hogyan hat rájuk az ünneplés, csak a lelkükben végbement életfakadást és az azt kísérő örömet érzik, csak azt tudják szavakba önteni.

Részben már a fentiekből is látható, hogy a szimbólumok veszélyesek is lehetnek. Bizonyos ponton túl ugyanis irányíthatatlanok. Egy-egy megszokott rituális gesztus bizonyos lelkiállapotokban akár pillanatok alatt képes a lelkünk oly rétegeit megszólítani, hogy csak hosszú percek után észleljük, hogy már megint valahol távol kalandozik a figyelmünk. Valójában ilyenkor is lelki munka történik, csak legfeljebb más témán, más irányban, mint amire az eredeti szándékunk irányult. Az is megtörténik, hogy egy emelkedett ünnepélyességű szertartás során tett félresikerült gesztus vagy szó elsöprő erővel átfordítja a történéseket. Egy kis ministráns bájos ügyetlenkedése vagy egy-egy elrontott mozdulat láttán pillanatok alatt oda az áhítat.

A szimbólumok nyelvét beszélő liturgia a látható dolgok és valóságok áttetszőségét teszi nyilvánvalóvá: megnyitja a figyelmünket és átvezet a láthatótól a transzcendens, isteni valóságok felé. A liturgiában használt szent jelek segítségével Istent keressük. Az ünneplés szimbólumai által olyasvalakivel találkozunk, aki nem része a világ látható részének, de mégis Őt ünnepeljük, hiszen életünknek ő ad valódi irányt, értelmet és biztonságot.

Borítókép: Unsplash