Szent Antal tüze, a kísértés és a Megfeszített

Az 1089-ben Franciaországban tömegesen pusztító kórt a gabonaföldeken akkortájt elszaporodó anyarozsgombákkal fertőzött lisztből készült kenyér okozta, de a betegség okát csak sokkal később, a 18. sz. végén sikerült megtalálni.
Szent Antal tüze csípős erős fájdalommal járt, végső stádiumában érszűkületet okozott, ami a végtagok elüszkösödéséhez, végül leválásához vezetett, ugyanakkor az anyarozs toxinjai hallucinációkat és dühkitöréseket is előidéztek.

A tömeges fertőzéssel szemben tehetetlen hívők Remete Szent Antal pártfogásáért imádkoztak a szent ereklyéinél. Egy Gaston nevű frank nemes, akinek fia Szent Antal közbenjárására kigyógyult a mérgezésből, 1095-ben ispotályt épített, és megalapította az antoniták betegápoló társaságát a dauphinéi St. Didier de la Mothe-ban. Az antoniták rendje virágkorában 369 kórházat tartott fenn a mérgezésben szenvedő betegek gyógyítására.

Az antoniták isenheimi kórházának templomában állt eredetileg az a többszörösen kihajtható későgótikus oltár, melynek világhírű képeit Matthias Grünewald festette, és amelyet később a francia forradalom pusztításainak idején darabokra szedve Colmarba menekítettek, ahol ma is megtekinthető.
A szárnyasoltár teljesen nyitott állapotában a jobboldali szárnyon Szent Antal megkísértésének képe látható. Minthogy az anyarozsmérgezés tünetei között hallucinatív állapotok is megtalálhatók voltak, kézenfekvőnek tűnik a párhuzam Szent Antal megkísértésének rémálomszerű látomása és a betegek lázálmas szenvedései között.

A Legenda Aurea szerint Szent Antalt a démonok egy ízben szinte már halálra kínozták, Antal még életben volt, ám a kísértés nem akart szűnni. A démonok “…különféle vadállatok képében jelentek meg Antal előtt, és fogukkal, körmükkel, szarvukkal kegyetlenül meggyötörték. Hirtelen csodálatos fény ragyogott fel, mely elűzte az összes ördögöt, Antal pedig rögtön meggyógyult. Megértette, hogy maga Krisztus volt ott, s megkérdezte; „Hol voltál, drága Jézusom? Hol voltál? Miért nem voltál itt kezdettől fogva, hogy megsegíts, és sebeimet begyógyítsd?” Az Úr így válaszolt neki: „Itt voltam, Antal, de vártam, hogy meglássam küzdelmedet. “

A megkísértést megjelenítő oltárszárny bal alsó felére a festő egy papírdarabot festett, amin Szent Antal fenti szavai olvashatók. A kérdéssel, melyet a reményvesztett ember feltesz fájdalmában, azon legfőbb kísértéstől gyötörten, hogy szenvedésében elveszítse a hitét. „Hol voltál, drága Jézusom? Hol voltál? Miért nem voltál itt kezdettől fogva, hogy megsegíts, és sebeimet begyógyítsd?”

Engedjük, hogy ez a kérdés tovább visszhangozzon bennünk, és nézzük meg a keresztre feszített Krisztus képét, amely az oltárszárnyak bezárt állapotában látható.
A festményen a Megfeszített testét borzalmas fekélyek borítják. Szinte szürreális, amint felszegezett kezei és lábai csavarodnak a fájdalomtól. A fájdalmak férfiának alakja elevenedik meg a szemünk előtt Izajás próféta könyvéből.

“Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis Istentől megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.”

A betegség tüzétől gyötört, talán a kétségbeesés szélére került hívő most azzal szembesül, hogy megváltó Ura az ő szenvedéseit is hordozza és az ő sebeit is magán viseli. A megváltó Krisztus, aki a fán függ, nem a távoli mennybolt örökké boldog és részvétlen ura, hanem olyan Isten, aki tudja, mi az emberi szenvedés, és a kereszthalál kínjait vállalva életét adta váltságul értünk. Olyan Isten, akinek sebei által gyógyulást találhatunk. 

Borítókép: Matthias Grünewald isenheimi szárnyas oltára (Wikimedia)