Ez a weboldal a böngészés tökéletesítése érdekében cookie-kat használ. Részletek
Szemlélni a titkot - Úrmutató és szentségtartó
Az Eucharisztia iránti tisztelet a középkorban a gótika lelkiségének hatására nagyfokú változáson ment keresztül. Ennek egyik jellemzője volt a látnivágyás iránti erőteljes igény.
Gondoljunk arra, hogy Szent Ferenc is ekkor állíttatja fel az első Betlehemet. A szent életrajzírója így idézi Ferenc szavait: “Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán".
Az Úrfelmutatás 1200 körül Párizsban jelent meg a szentmisében azzal a céllal, hogy a hívek annak ellenére is láthassák a konszekrált Ostyát, hogy a miséző pap háttal áll nekik. A felmutatás gesztusa az idők folyamán egyre hosszabbá vált, és egyre nagyobb átéléssel szemlélték azt a hívők.
A 13. században általánossá vált Úrnapja ünnepe, a mai nevén Krisztus Szent Testének és Vérének ünnepe, és az ehhez kapcsolódó körmenet valamint a szentségkitétel gyakorlata tette szükségessé az Úrmutató (ostensorium vagy monstrancia) liturgikus eszközének megjelenését. Megelőző századok is ismertek már díszes ereklyetartókat, reliquiáriumokat, melyekben egy üvegen keresztül pillanthattak az imádkozni vágyók egy-egy szent ereklyéjére, a szemlélés és az elmélkedés lévén Urukhoz emelve lelküket.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy az átlényegült Szent Kenyér iránti áhítat az ereklyetartók mintájára készíttette el a szentségmutatót. A szentségmutató vagy Úrmutató tehát az Oltáriszentség imádásra való kitételére és a körmenetben való ünnepélyes vitelére használt liturgikus eszköz.
Jellemzői, hogy felső része díszes kiképzésű, benne kör alakú, előlről és hátulról üveggel készített átlátszó ostyaház van, amelyben egy piciny sínen behelyezhető keskeny, félhold alakú és nyitható lunula szolgál az Eucharisztia tartására. Az Úrmutató felső része a gótikában sokáig hasonló volt a szárnyas oltárokhoz, a barokk kortól pedig a sugaras, napkorongszerű kialakítás lett az elterjedtebb.
A szentségtartó vagy custodia arra szolgált, hogy amikor az Oltáriszentséget a tabernákulumban őrizték a lunulával együtt ebben az edényben helyezték el, mely egyrészt nagyobb védelmet kínált, másrészt a díszes és nagyméretű szentségmutatók gyakran nem fértek el a szentségházban. A jelenlegi rendelkezések megkívánják, hogy egy szentmisét követő körmenet vagy szentségkitétel esetén lehetőleg újonnan konszekrált Szentostyát vigyenek, így a custodia használata fokozatosan visszaszorulhat.
Borítókép forrás: Pixabay