Pásztorok, mágusok

Karácsony ünnepe és főleg éjféli miséink nemcsak nekünk jelentenek sokat, de évről évre azokat is nagy számban megszólítják, akiknek egyházunk rendtartása és az evangélium értékrendje hovatovább jó ideje látókörön kívül esik.

A papság nagy részének évről évre nem kis szorongást jelent az éjféli misék várható közönségére gondolni. Volt idő, amikor bosszantott, hogy a kívülről jövő, a közösségünktől távol élő emberek tömegei éppen a liturgikus életünk középpontját alkotó ünnepeinket fenyegetik kíváncsiságukkal, bámészkodó és bensőleg idegen jelenlétükkel. 

A liturgia egyik legalapvetőbb szent jele az Isten által összehívott és Istene színe elé járuló gyülekezet, és joggal érezhetjük úgy, hogy az ilyenkor beáramló tömeg idegen testként gyengíti az ünneplés bensőséges áhítatát. A hívők közül sokan leszoktak már a nemegyszer pálinkától és töltöttkáposztától szagló éjféli miséken való részvételtől.

Mit csináljunk hát? Zárjuk be templomaink ajtaját előttük, vagy nem marad más, mint a kényszerű megalkuvás? Esetleg mondjuk hűvös pragmatizmussal, hogy jöjjenek csak nyugodtan, és gyarapítsák a perselybevételeinket? Bosszankodjunk miattuk és hordjuk le őket dörgedelmes, esetleg finoman célozgató beszédekben?

Tudjuk, hogy a születés örömhírét először meghalló pásztorok és a napkeletről érkező mágusok nem tartoztak a mai értelemben vett tipikus vallásgyakorlók közé. Éppen emiatt figyelemreméltó döntése az isteni akaratnak, hogy az angyali örömhírhirdetés náluk talált először halló fülekre. Azok az egyszerű pásztorok és a pogánymód vallásos tudósok minden bizonnyal ugyanazon az idegenséggel mozogtak a jászolban fekvő Istenfiú közelében, mint a fentebb említett közönség templomainkban.

Ha igaz az, hogy a liturgikus ünneplés Isten népének közös cselekvése, miért ne tehetnénk-e meg ilyenkor mi, akik otthonosan eligazodunk az Isten házában és a liturgia rendtartásában, hogy törődő figyelmességgel készülünk fel a közösségi élettől elszakadt testvéreink el- és befogadására ezekben a napokban?

“Ti, -szólítja meg az efezusi közösség pogányságból hitre ébredt keresztényeit- akik egykor „távol” voltatok, Krisztus Jézusban most „közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt (a zsidóságot és a pogányokat) eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. A törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel együtt érvénytelenítette. Mint békességszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2,13-18)

Ha úgy gondoljuk, hogy nem felesleges luxus ez az igyekezet, és ezért minden tőlünk telhetőt mindnyájan meg is teszünk, Karácsonyt ünneplő egyházközségünk egy bűntől összezavart világ sötétjében az isteni irgalom és az üdvösségre hívó Szó szakramentális jelévé válhat.

Borítókép: Gerard van Honthorst A pásztorok imádata festménye (1622)