Megjelent a földön, és társalgott az emberekkel

“Magasból érkező Ige, 
Atyádtól fényként jössz ide,
A világ megmentőjeként
tűnő időben lépsz közénk.”

Ha egy kicsit ránézünk arra, mit is csinálunk a liturgiában, észrevehetjük, hogy ünnepléseink személyes, beszédhez kötött események, beszéd-cselekvések, amelyben kölcsönös kicserélődés történik Isten és miközöttünk, köztünk és a többi ünneplő között. Ez mozdít meg, gazdagít és hoz örömet mindannyiunknak. Ahhoz azonban, hogy ez tényleg megtörténjen, meg kell tanulnunk személyes találkozásként ünnepelni a liturgiát. 

Nem elég hagyományból, csupán az ünnepet megszentelni akaró jámbor akaratból jelen lennünk a miséken. Ünnepi liturgiáinkra sokan sajátos indítékokkal érkeznek. “Csinálunk valamit, amit mindig is így szoktunk, hogy egy kicsit talán jobb legyen minden”, vagy “olyan jó karácsonyi hangulata van az éjféli misének, menjünk el”. Akik pogány gyermetegséggel, szkeptikus kívülállással vagy lelket andalító hagyomány-tartásból közelítenek az istenihez, azoknál sajnos nagy eséllyel elvész a lényeg, a találkozás. Pedig a hitből fakadó valódi találkozás az, ami alakít minket: felemel, gyógyít és megújít.

De vajon életünkben mit jelent a beszéd, a kimondott szó? Miért olyan fontos eszköze ez a liturgiának? 

Mindazt, amit a valósággal való találkozásunkból megértünk és megpróbálunk feltárni, a beszélt nyelv közvetítésével tesszük. A beszéd által tárul fel előttünk a minket körülvevő világ, amelynek mi is részei vagyunk. Világunkat a beszéd által tudjuk struktúráltan és értelmezve megragadni, mint olyasvalamit, ami tőlünk különbözik, amelyhez azonban mégis közünk van, ami érint és megszólít bennünket. Embertársainkat a beszélgetéseink alkalmával személyként tapasztaljuk meg, te-ként, aki minket megszólít, és aki lehetővé teszi, hogy kimondhassuk önmagunkat személyként és én-ként, és így egyre inkább megértsük egymást és önmagunkat. Végül a beszéd által keressük a viszonyulást saját magunkhoz is, általa tudunk igényeket támasztani magunkkal szemben. Folytonosan elgondolunk, megfogalmazunk és újraértelmezünk dolgokat.

A liturgiában kimondott szavak segíthetnek abban, hogy az Istenhez való viszonyulásunk tudatosuljon és elmélyüljön bennünk, s ezáltal az istenihez, a többiekhez és a magunkhoz való viszonyulásunkat folytonosan újrafogalmazzuk. Minthogy a kimondott szavak a nem-láthatót, a fizikailag nem-jelenlévőt, a távollévőt is képesek jelenvalóvá tenni anélkül hogy a jelenlévőben feloldanák azokat, ezért a beszéd különösen fontos istenkapcsolatunk fenntartásában. Ugyanígy a múlthoz és a jövőhöz is kapcsolódhatunk szavaink segítségével. Amikor életünk jelenét a múlt fényébe merülten az Isten-készítette jövő vonzásába állítjuk, új és új belátások születhetnek bennünk.

Távolság és közelség. Különbözőség és egység. Bűn és kegyelem, töredezett és beteljesedett élet. Hitben járó hétköznapjaink alapvető kettősségei ezek, melyeket istentiszteletünk szóvá tesz, kimond és újrafogalmaz, hogy azután kegyelemmel felvértezve szakadatlanul haladhassunk tovább egy Istentől nekünk készített teljesség felé.

Borítókép forrás: Unsplash