Megerősít és továbbhaladásra késztet

Liturgikus szertartásrendünk változatlansága megnyugtatja, lelkileg tehermentesíti a résztvevőket, így időnként annak ellenére is fellélegezhetnek, hogy hétköznapjaikban kénytelen-kelletlen a szakadatlan változások háborgásában élnek. Liturgiánk és szimbólumaink állandósága megerősítést jelent az egyéni vagy közösségi krízisek idején is, még pedig nem is csupán a vallásos emberek életében.

Idézzük fel napjaink egyik visszatérő szomorú képét, amikor a híradásokban azt látjuk, hogy egy-egy tragédia helyszínén a gyászolók virággal, emlékszalagokkal, emléktárgyakkal emlékeznek.  Vagy gondoljunk Mindenszentek ünnepére, Halottak napjának megemlékező szokásaira. Mindig ugyanazokat a képeket látjuk. Ugyanazokat a gesztusokat és ugyanazokat a szimbólumokat. Egy-egy családtag elvesztésénél is támogatólag hatnak a hagyományos szertartások, a családi, baráti részvétnyilvánítások sora: csillapítják a veszteség miatt érzett szomorúságot.

Életünk azon fontos változásait, melyek nem csupán a mi magánügyünk, szintén szertartásokkal vesszük körül. Ezeket az átmenet rítusainak nevezzük. Gondoljunk a keresztelőre, az elsőáldozásra, a bérmálásra, ballagásra, érettségire, házasságkötésre, diplomaosztóra, valamely kinevezésre, elismerések átadására, vagy a temetésre. Ilyenkor a közösségi ünneplés körülrajzolja a folyamatban lévő változást. Segít elbúcsúzni a régi helyzettől, stabilitást ad az átmenet idején, és elősegíti az új életszerepeinkbe történő beilleszkedést.

A liturgikus ünneplés nem csak stabilizál, de fontos szerepet játszik a fennálló rend átalakításában is. Magában hordozza ugyanis a megújulás és a változás csíráit is. 

Az isteni Igét egyrészt szavakkal szoktuk meghirdetni az igeliturgiában, másrészt a szertartásokban mozgásokkal, énekhanggal és szimbólumokkal jelenítjük meg. A liturgiát ünneplők így nem csak az értelmükkel foghatják fel, amit Isten nekik meghagyott, de érzelmeikben is átélhetik a közösséget Krisztussal és egymással. Az egyház történetében sokak számára jelentette egy-egy liturgikus ünneplés az első lépéseket Isten felé. 1886 Karácsonyán Paul Claudel költőt is a Notre Dame-ban énekelt ünnepi vesperás hatására érintette meg először Isten jelenléte.

A közös imádságban mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, akik mindnyájan meghívást kaptak az üdvösségre, így elmosódnak azok a különbségek, melyek a hétköznapi életben az eltérő társadalmi vagy anyagi pozícióink okán egymástól elválasztanak bennünket. A liturgikus közösségben átélhetjük Isten szeretetét, s ez arra hív mindnyájunkat, hogy elköteleződjünk a szeretetszolgálat mellett. Krisztus követőiként nem nyugodhatunk bele embertársaink millióinak nélkülözésébe, szenvedésébe. Ilyenkor a liturgia nem a régi állapotokat konzerválja, hanem megújulásra késztet.

A liturgiában Isten Lelke működik: néha erőt és nyugalmat ad, máskor felforgat és valami teljesen új irányba visz tovább, szüntelen siettetve Isten uralmának teljesedését.