Jöjj, elevenítő Lélek!

A Pünkösd előestéjének egyik olvasmánya volt a bábeli torony építésének története, mely szerint az emberi közösség elhatározza, hogy Isten helyére teszi magát, és egy égig érő torony építésébe kezd. A kezdeményezés azonban kudarcba fullad, az építők nyelve összezavarodik, és megértés híján képtelenek lesznek befejezni azt, amit elkezdtek. Ugyanakkor arról is hallottunk, hogy Isten elküldte Lelkét, aki erővel és értelemmel töltötte el a tanítványokat, sőt, az őket hallgató különböző népek is immár anyanyelvükön hallják és értik mindazt, amit hirdetnek nekik. Az isten ellen fordulás lelke megöli az emberi megértést, Isten Lelke azonban közösséget teremt.

Ha körülnézünk az élet különböző területein, észrevehetjük, hogy mindenfelé ma is igen különböző lelkek működnek. Ott, ahol az emberek magányosak, kapcsolataik ellaposodottak vagy ellenségessé váltak, ott, ahol az egység helyett gyűlölködés van jelen, vajon van-e kétség afelől, hogy milyen lélek irányít? Ezzel ellentétben ott, ahol egyetértés, egység és béke honol, vajon melyik lélek az úr?

“A Lélek gyümölcse ezek: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. “ (Gal 5, 22)
Keresztelésünkkor szüleink és keresztszüleink hozták meg helyettünk azt a döntést, hogy Istenhez tartozzunk, megkaptuk a Szentlélek eltörölhetetlen pecsétjét, ám felnővén a saját döntésünket nekünk is meg kell hoznunk. A kérdés végsősoron az, hogy akarunk-e az Isten Lelkével élni, teszünk-e érte, hogy elevenen működjön bennünk, hogy saját életünk és közösségeink élete felelősségteljes szeretetben bontakozhasson? Pünkösdkor erre a kérdésre próbálunk újból és újból igent mondani.