Értékőrzés

Aki figyelemmel kíséri napjaink szellemi fejlődésének irányát, észrevehette, amint a posztmodern, de már a megelőző évtizedek is nagy igyekezettel bontogatnak le minden értékrendet, határt és hagyományosságot, amely mostanáig tulajdonképpen egész kultúránkat meghatározta. Helyükre az egyedül üdvözítő szubjektum, az én került, mint mindenek mércéje. Kortársaink tömegei élnek úgy, hogy pillanatnyi hangulataiknak és érdekeiknek megfelelően váltogatják véleményüket, gondolkodásukat és erkölcsi hozzáállásukat. Ez a mindent lelkesen dekonstruáló nyugati kultúra az elmúlt évek során kapott ugyan néhány jelzést arra, hogy hagyományai iránti szélsőséges tiszteletlensége milyen széthulláshoz, anarchiához és pusztító következményekhez vezethet, ám úgy tűnik, nem tanult a történtekből.

Az Egyház értékőrzése jól megfigyelhető liturgikus gyakorlatán is, amennyiben a nyilvános istentiszteleti cselekményeket római mintakiadású szertartáskönyvekből (editio typica) végzi. A liturgiában igazodunk a könyvek pirossal szedett, rubrikális utasításaihoz, megelőző korok kulturálisan meghatározott szertartásrendjén és szimbólumain keresztül kapcsolódunk a megszentelő isteni kegyelemmel. Több száz év leszűrődött tapasztalata és bölcsessége éppúgy megtalálhatóak szertartásrendünkben, mint jónéhány, mára már kissé régiesnek tűnő elem. 

Teljes joggal kérdezhetjük, hogy 2021-ben kell-e még mindig őriznünk az ókori Róma császári udvarának szertartásosságát és miért kell több ezer éves szimbólumokat használnunk, amikor oly gyorsan változik a világ körülöttünk? A válasz valami olyasmi lehet, hogy a liturgiát ezzel a konkrét történelemmel és hagyománnyal rendelkező katolikus egyház tagjaiként végezzük, amely lelkipásztori gyakorlatában az evangéliumi jó gazdához hasonlóan kincseiből régit és újat hoz elő. (v.ö. Mt 13,52) Régit, amennyiben hagyományait őrzi, és újat, amennyiben liturgiáján mi, a jelen kor keresztényei is rajta hagyjuk egyéni világlátásunk és gesztusvilágunk nyomait.

Az egyes rítusok és szokásrendek felépítése azok saját természetéből adódik, mivel azok szerves fejlődés, és bensőséges megértésen alapuló újrakezdések, reformtörekvések eredményeként jöttek létre. Korábbi évszázadok tapasztalataiból megtanulhattuk, hogy a szokásokhoz való merev ragaszkodás gúzsba köti az evangélium életerejét, a túl heves és óvatlan reformtörekvések ugyanakkor szakadásokat hoznak. A szertartáskönyvben közölt rendhez való igazodásunk és az ezzel szorosan összekapcsolódó rituális ismétlés a látható gesztusok mögött megbúvó lényeg egyre mélyülő megértésének útjává válhat számunkra. Megértés alatt itt nem csupán értelmi tevékenységet, de érzelmi azonosulást is értek. A szertartások újra és újra történő végzése kifejezi és egyben erősíti a krisztusi megbizatásból cselekvő közösségeink önazonosságát.

Ha egyszer-egyszer nem a saját egyházközségünkben veszünk részt a vasárnapi szentmisén, hanem valahol “vendégségbe” megyünk, viszonylag jól bemérhetjük, hogy milyen a helyi közösség kapcsolata Krisztushoz, az egyház történetileg változó közösségének egészéhez, saját evangéliumi küldetéséhez, valamint saját, az isteni ígéretekben körvonalazott és rejtetten már elővételezett örök jövőjéhez.