AZ ÚR ÉRKEZIK

Kereszténységünk két legnagyobb ünnepét a Húsvétot és a Karácsonyt egyaránt egy-egy hosszabb készületi időszak előzi meg.

Húsvétra a nagyböjti, Karácsonyra pedig az adventi idő készít elő minket. A nagyböjt liturgiája kifejezetten a megtérésre hív, és bűnbánati jellegű, míg az Adventet -kétségtelen bűnbánati jellege mellett- az örömteli várakozás lelkülete tölti be. Az adventi misékben az evangélium előtt éneklünk Alleluját, míg a Nagyböjtben ezt elhagyjuk. Dicsőséget sem a böjtben, sem Adventben nem éneklünk. Ne felejtsük, hogy a liturgia eme dicsőítő éneke az angyalok karácsonyi szózatával kezdődik, amellyel ők a betlehemi éjszakában a pásztoroknak hirdették Jézus születésének örömhírét. “Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” A néhány hetes adventi szünet után Karácsony elérkeztével majd annál nagyobb örömmel hangzik fel újra az éjféli misén.

Az Adventus Domini kifejezés eredetileg a római császár diadalmas érkezését jelentette, amikor a győztes hadjáratokból hazatérve bevonult Rómába alattvalói ujjongása közepett. Az adventi várakozás egyrészt hordoz magában egy dicsőséges Úrra való várakozást. Hitünk szerint Krisztus születésével Isten új módon, véglegesen is részese lett az emberi történelemnek. Azóta a történelem véglegesen és visszavonhatatlanul üdvtörténetté vált, amelyben nem csupán életünk eseményei zajlanak, de Isten is tevékenyen részt vesz benne. A történelem egésze nem a széthullás felé tart, mivel végpontjában Jézus Krisztus majd “újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat”. Az utolsó ítélet befejeztével a Fiú átadja majd a hatalmat az Atyának, és ezzel Isten lesz minden mindenben. Erre az ítéletre készítenek minket az adventi misék első heteinek olvasmányai, emlékeztetve bennünket tetteink következményességére és a bűnbánattartás szükségességére.

Az Advent másik motívuma Karácsony ünnepének tulajdonképpeni témája: a mi Urunk Jézus Krisztus testi születése. Bár ő, mint Isten megtestesült Igéje Szent János tanúsága szerint a saját tulajdonába jött, az emberek, az övéi azonban mégsem fogadták be. (Jn 1,11.) Meglehet, hogy saját népét nem érdekelte, sőt, milliókat ma sem érdekel, de ez vajon megállíthatta-e Jézust? Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért, az Isten Fia mégis megtestesült és Szűz Máriától megszületve emberré lett a júdeai Betlehemben.

Mi, keresztények, idén is újra meghirdetjük születésének közelgő ünnepét és most is várakozással készülünk az Úr érkezésére. A hajnali miséken éber szívvel várakozva, virrasztva készítjük lelkünket érkező Urunk fogadására. Az adventi várakozás azért ismétlődik évről évre, hogy az évek során mind jobban belevésse szíveinkbe: életünk valódi, végső értelme az, hogy nyitott szívvel fogadjuk a folytonosan, ezerféle módon és formában hozzánk érkező Istent. Isten érkezik a szentségekben, a Szentírás igéiben, életünk különféle eseményeiben és a hozzánk szeretetért és segítségért forduló embertársainkban. Jézus a legkisebbek mellé állva, mintegy velük együtt kéri, koldulja szeretetünk tetteit, melyekkel csak akkor tudunk felé fordulni, ha újra és újra megküzdünk túlzásokra hajlamos önszeretetünkkel.

Te hogy vagy az ő érkeztével? Készülsz rá? Olyankor is, amikor csüggedő embertársad tekintetében közelít feléd? Olyankor is, amikor testvéred elhagyatottságában, rászorultságában vagy szomorúságában tőled kér egy kis időt, vigasztalást, vagy amikor a téged igazságtalanul bántókban teszi próbára szeretetedet? 

Egy biztos: mindazok, akikkel életedben valaha találkoztál, a végítéleten az Emberfia tekintetében néznek majd Rád, irgalmat vagy épp ítéletet kérve rád. Az Advent nem semmittevő várakozás, nem elég hozzá egy kis adventi dekoráció meg néhány szorgalmasan letudott jámborsági gyakorlat. Az Advent azt jelenti, hogy Isten szeretete Krisztusban napról napra közelít felénk. Érkezik. Folyamatosan és szakadatlanul. Kár lenne, ha váratlanul betoppanva készületlenül találna bennünket.

Borítókép forrás: Unsplash