Alapvető imádságok a Liturgikus vezérkönyvben

Ezen imádságok mondásában az egységesség Magyarországon általában meg is valósul. Helyi archaizáló formulák használatával persze bizonyos helyeken még találkozhatunk. A hitoktatás során a gyerekeknek az új, országosan használt szövegeket tanítsuk, még akkor is, ha a közösen végzett népi ájtatosságok szóbeli hagyományozó ereje egyes esetekben még így is erősebbnek bizonyul. Lelkipásztori szempontból néhány sajátos, ősi kifejezés használata érzelmi és pedagógiai jelentőséggel bírhat az adott közösség számára.

Különben például az Úrangyala imádsága természetesen őrzi az időközben már sokak számára ismeretlen nyelvtani alakokat. (köszönté, fogadá, testté lőn). A fiatalabb nemzedéket tanítva érdemes kitérni arra, hogy a „dicsértessék“ régies, passzív alakja alanyesetet vonz, és ezért római katolikus köszöntésünkben a té-t nem tesszük hozzá Jézus Krisztus nevéhez.

A Miatyánk szövegénél nem találjuk meg a doxológiát, noha azt a szentmisében az embolizmusnak nevezett, a végidőkre utaló imádság után mondani szoktuk. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy közösségi imádságainkba a Miatyánk után a doxológiát nem szükséges beillesztenünk, de ha valahol lelkipásztori indokok miatt célszerűnek látszik, használata természetesen továbbra sem tiltott.

Könyvünk az imaszövegeket latinul is közreadja. A hit átadásával foglalkozók bátran vezessék a hívőket egyházunk anyanyelvének gyakoribb használatára. Ha lelkipásztorkodásunk során bölcs fokozatossággal törekszünk a latin imák közösségi használatára, ezek ismerete újra általánossá válhat egyházközségeinkben. Ez pedig egy régi-új közös anyanyelv használatával kétségtelen gazdagodást jelenthetne nekünk, a római liturgia hagyományait követő katolikusoknak. Személyes tapasztalatom, hogy egy-egy latinul, gregorián dallammal énekelt Mária antifóna nem csupán a korábban egyházi iskolában tanult hívőknek jelent lelki élményt, de azoknak is, akik mintegy újdonságként csodálkoznak rá hagyományunk ősi kincseire.

Borítókép: Unsplash