Nagyboldogasszony - Mária mennybevételének ünnepe

A keleti egyház Szűz Mária elszenderülése néven, mennyei születésnapként ünnepli ezt a napot.
Egy ősi apokrif hagyomány szerint Máriának angyal hirdette meg halála közelgő napját. A Szent Szűz felkészült, “királynői ékeibe öltözködött és várta Fiának megérkezését” Hatalmas villámlás, eső és égzengés következett, és az elbeszélés szerint az apostolok mind felhőn érkeztek, beléptek, köszöntötték őt és hódoltak előtte. Amikor a halálba szenderült, Krisztus magához vette édesanyja lelkét. Később pedig Tamás apostol látta testi mennybevételét. Más hagyomány úgy fogalmaz, hogy Szűz Mária a Jozafát völgyében tisztelettel eltemetett testét nem sokkal a temetés után az apostolok már nem találták a sírban, és az onnan áradó balzsamos illat jelezte, hogy az Istenszülő teste nem látott romlást.

A keleti ikonok a történések teológiáját öltöztetik képi nyelvbe, a nyugati ábrázolások, főleg a barokk kortól a mennybe történt felvétel dicsőségén és fényességén ujjonganak. Nagyboldogasszony ünnepével kapcsolatban az egyház hitét XII. Pius pápa dogmában is kihirdette: „A Szeplőtelen Istenanya, mindenkor Szűz Mária a földi életpálya befejezése után testével és lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe.” (DS 3903). A Jóságos Istenanya „a legszorosabb kapcsolatban van fiával és így részesedik a sorsában. (…). Lehetetlennek látszik, hogy eme földi élet után nem csak lélekben, hanem testben is elválasztott lett volna Krisztustól az, aki Krisztust foganta, szülte, tejével táplálta, karjában tartotta, kebléhez szorította” (DS 3900)

Az ünnepi mise prefációja így fogalmaz:

“ …mert a Boldogságos Szűz Máriát ma testestől fölvetted a mennybe. Ezzel Ő lett az Egyház megdicsőülésének kezdete és példaképe, zarándok népednek pedig vigasztalása és reménye. Méltán kímélted meg Őt a sír enyészetétől, hiszen szeplőtelen szüzességében ő hozta világra emberré lett Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust. “

Mária mennybevétele a remény ünnepe. Az Istenhez ragaszkodó hívőknek előre hirdeti azt a sorsot, amelyet Isten nekik szánt. Tudatosítja bennünk, hogy életünk jelenleg csak útonlevés, és csak akkor élhetünk bölcsen, ha a végső célunkat mindig szemünk előtt tartjuk. Örömre gyújtja szívünket az a tudat, hogy Isten gondviselése körülöleli életünket: nem csupán alkalmilag figyel ránk, de örök szeretetében már előre elrendelt minket a beteljesedésre: hogy ne a halálé legyen az utolsó szó, és hogy ne csupán lélekben de teljes test-lélek emberként élhessünk egykor a mennyben örökké, boldog életet.