Körmenet Virágvasárnapon

Nagyhét kezdetén, Virágvasárnapon a templomkertben gyülekezünk, hogy meghallgassuk a Jeruzsálembe való bevonulásról szóló evangéliumot. Megszenteljük a barkákat és énekelve elindulunk, hogy együtt haladjunk Jézussal Jeruzsálembe vezető útján. Ez a vonulás valamiképpen saját életutunk képe. Ne bámész vagy barkákért kapkodó zsibongó tömegként, hanem értő szívű, imádkozó hívőként vegyünk részt rajta. Kísérjük Jézust az úton. 

“A szamárcsikót Jézushoz vezették, ráterítették köntösüket, és ő ráült. Sokan a ruhájukat terítették az útra, mások meg lombos ágakat szórtak eléje, amelyeket a réten vágtak. Az előtte menők, s akik kísérték, ezt zengték: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!“ (Mk 11, 7-10)

Jézus jeruzsálemi bevonulása saját életünk megváltásának útjává lesz: követjük Őt az úton, az Ő útja a mi utunk lesz, az Ő sorsa a mi sorsunk. Életünk tettei, elhatározásaink, reményeink és örömeink, aggodalmaink és szenvedésünk mind eggyé válnak Jézus szenvedéssel és halállal végződő életútjával. A Megtestesült Istenfiú magára vette emberségünket és most végigjárja emberi életutunkat, végig, egészen a halálig. Az emlékező bevonulás után ezen napon már előre szemléljük Nagypénteket. Jézus elárultatását, elítélését, megkínzatását, kereszthordozását és halálát. Énekelve felelevenítjük a Passiót.

“Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek, arcomat meg, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem.” (Iz 50 6-8)

Életünk egész útja ilyen: egy út tele szenvedéssel, csalódásokkal küzdelemmel, ünnepléssel és elhagyottsággal. Végül is egyedül megyünk, a halál kapuján is csak egyedül, magunkban léphetünk be. “Minden élet szenvedés. Minden szeretet szenvedéssel jár. Miért kell elszenvednünk egymást, miért kell egymás miatt, egymásért szenvednünk? Miért kell a kiáradni vágyó szívnek megsebzett, sőt átszúrt szívnek lennie? Miért kell annak, akinek „ Atyja akaratának teljesítése a tápláléka” kivéreznie a kereszten és így kiáltania ehhez az Atyához: „ Isten, én Istenem, miért hagytál el engem?!”, „hogy így mehessen be Atyjának dicsőségébe”? Nem tudjuk. Arcátlanság lenne, ha biztosabbat mernénk állítani, mint Az, aki ezzel a „Miért? -tel az ajkán halt meg. Csupán annyit tudunk, hogy ez így van. És hogy ez az egyetlen útja megváltásunknak.“ (B. Schellenberger)

Borítókép: Wikimédia