Krisztus, a Mindenség királya

A liturgiatörténet egyik legfiatalabb ünnepét ugyanazon év végén, december 21-én rendelte el a pápa az egész egyház számára Quas primas kezdetű enciklikájával. Krisztus királyt jelenleg az egyházi év utolsó vasárnapján tartjuk.

Az ünnep kapcsán tegyünk néhány megfontolást Krisztus második eljövetelével és az utolsó ítélettel kapcsolatban. Segítségünkre lesznek ebben XVI. Benedek gondolatai Spe salvi kezdetű, 2007-ben kiadott enciklikájából, amelyben a pápa a keresztény remény legfőbb okáról elmélkedik. Az alábbiakban Benedek pápa arról ír, hogy az ítélő Krisztus királlyal való találkozás és a tisztítótűz valamiképpen ugyanaz. 

“…az égető s ugyanakkor megmentő tűz maga Krisztus, a Bíró és Üdvözítő. A vele való találkozás az ítélet döntő aktusa. Az ő tekintete előtt elolvad minden hamisság. A vele való találkozás égető tüze átalakít és megszabadít, hogy valóban önmagunkká váljunk. Eközben életünk építménye szalmának, merő hencegésnek bizonyulhat, és összeomlik. Ám a megmenekülés e találkozás fájdalmában történik, melynek során létünk tisztátalansága és betegsége nyilvánvalóvá válik. Az ő tekintete, az ő szívének érintése meggyógyít bizonyos fájdalmas átváltoztatásban, mintegy „tűz által”. De ez a fájdalom boldog, amelyben az ő szeretetének szent hatalma lángként átjár bennünket, úgy, hogy végre teljesen önmagunk, s ezáltal teljesen Istenéi leszünk.” 

Az ítélő Krisztussal való találkozásban egyszerre van jelen az isteni igazságosság és a kegyelem. Az, hogy akkor Krisztus ítéletet tart életünk fölött, megmutatja, hogy annak milyensége, tetteink nem közömbösek az Isten szemében, ugyanakkor azt is állítjuk, hogy bűntől való szennyezettségünk, töredékességünk nem véglegesedik velünk az örök életben, hanem kiég belőlünk a Krisztussal való találkozás pillanatában. Ezt más szóval tisztító tűzként szoktuk hívni. Emberi nyelven szólva azt mondjuk, hogy a tisztító tűz szenvedéseinek mértéke összefügg azzal, hogy mennyire voltunk bűnösek, mennyire torzítottuk el magunkban Isten rólunk alkotott eredeti tervét és ez mennyi tisztulásra van szükségünk ahhoz, hogy végül eljuthassunk Isten örömébe.

Az ítélet pillanatában megtapasztaljuk és megkapjuk (Krisztus) szeretetének ezt a győzelmét minden, a világban és a bennünk lévő rossz fölött. A szeretet fájdalma lesz megmenekülésünk és alakul át örömünkké. Világos, hogy ennek az átégetésnek az „időtartama” nem mérhető a mi világunk időmértékével. E találkozás átalakító „pillanata” független a földi időtől – a szív ideje, az „átmenetel” ideje Krisztus testében az Istennel való közösségbe.

Ha ez a találkozás kizárólag kegyelem volna, az súlytalanná tenné az emberi cselekvés erkölcsi súlyát, hiszen a történelem összes igazságtalansága és gyalázata hasztalan kiáltana jóvátétel után. Ha pedig csupán csak az igazságosság érvényesülne, akkor bűnös és szeretetlenségekkel bővelkedő életünk okán igazán bajban lennénk. Minden okunk meglenne a rettegésre, hogy eséllyel nem álljuk majd ki az ítélet próbáját.

Isten emberré válása Krisztusban e kettőt, az ítéletet és a kegyelmet úgy fonta össze, hogy helyre áll az igazságosság: üdvösségünket valamennyien „félelemmel és rettegéssel” munkáljuk (Fil 2,12). Mindazonáltal a kegyelem mindannyiunkat arra indít, hogy reménykedve és bizalommal járuljunk a Bíró elé, akit „Ügyvédünknek”, Paraklétosznak ismerünk (vö. 1Jn 2,1).