Halottaink és az élők

Közeledik Mindenszentek ünnepe és Halottak napja. Nemsokára ismét kimegyünk elhunytjaink sírjához, nemritkán vállaljuk ezért akár egy-egy hosszabb utazás terhét is. Mi, élők, az elhunytak emlékét és emlékhelyeiket ápoljuk, az ősi szokás ereje ismét erre késztet minket.

Ez az erő akkora, hogy még az sem vonhatja ki magát alóla, aki inkább csak mérgelődik az ilyen régi, csökevénynek tartott szokások miatt. Az utca, a település, az ország lakói szinte egy emberként indulnak, hogy leróják e fontos kötelességüket. A közlekedési hírekben bemondják a különjáratok indulási időpontjait és a temetők meghosszabbított nyitvatartási idejét. 

Van olyan település, ahol minden vasárnap délután közösségi zarándokcélpont volt a temető: az emberek hétről-hétre rendberakták, friss virággal díszítették elhunyt szeretteik sírját, elcsendesedtek és imádkoztak szeretteik lelke üdvéért. Bölcs dolog: délelőtt résztvenni a szentmisén, ünnepelni a Feltámadottat és az élet Istenét, s a közös ebéd után tisztelettel megemlékezni az ősökről, a család elhunytjairól. 

Az a mód, ahogyan emlékezünk, sokat elárul rólunk. Akik például nem tudnak mit kezdeni, vagy nem akarnak szembesülni saját mulandóságukkal, azoknál az emlékezés a tárgyak szintjére helyeződik: sírtakarítás, virágok és mécsesek megvásárlása, temetőbe szállítása és elhelyezése, miközben gondosan vigyáznak arra, hogy semmiféle zavaró gondolat vagy érzelem ne lephesse meg őket. A szeretet kifejezése ebben az esetben az elhelyezett tárgyak számának fokozásával történik: még több virág és még több mécses. 

Mások eltűnődnek az elmúlás kikerülhetetlenségén, a voltunk, mint ti, lesztek, mint mi sírfelirat gondolatának egyetemes könyörtelenségén. A halál kikerülhetelenségében az egész emberiséggel közös sorsunk van, nem árt ezt emlékezetben tartanunk, s mértéktartó és bölcs életre törekedni. Mert milyen megindító, milyen szánalmas az, amikor a magukat az élet császárának érző hatalmasok, gazdagok és ünnepeltek váratlan hirtelenséggel mennek el, döbbenettel vegyes rémülettel az arcukon.

Vajon mi késztet bennünket arra, hogy erősen becsukott szemmel próbáljunk kitérni életünk radikális esendőségének végső kérdése elől? A fejét a veszély elől homokba dugó struccot megmosolyogjuk, ám azt nem találjuk kínosnak, hogy újra és újra elképedéssel fogadjuk egy-egy kikerülhetelen betegség vagy hirtelen haláleset közelről érintő fagyos lehelletét. 

Miért olyan nehéz megértenünk, hogy mi magunk is törékenyek vagyunk, hogy bármikor megbetegedhetünk, bármikor történhet velünk szerencsétlenség, hogy bármikor meghalhatunk, vagy éppen tehetetlenül ágyhoz kötve hosszú évekig nem tudunk meghalni?

Ha nem félnénk attól, hogy nap mint nap tudatosítsuk életünk esetlegességét, ha újból és újból fel mernénk tenni a kérdést, mivégre élünk itt néhány évtizedet a földön, valószínűleg sok minden másként történne hétköznapjainkban. Meglepőnek tűnhet, de mindenképp kevesebb szorongással élnénk, és kevesebb rossz döntéssel és tettel keserítenénk szeretteink életét és saját sorsunkat.

Halottainktól ezért sokat tanulhatunk. Ők már sok mindent sokkal jobban tudnak, mint mi. Amit mi csupán töredékben látunk, az számukra egységes egész. Higgyük el, hogy nem csak mi tehetünk értük azzal, hogy sírjaikat gondozzuk, hanem ők is szívesen mesélnek nekünk értelmes életről, s arról, hogy mi fontos, és mi lényegtelen.

Mindenszentek és Halottak napjának közelgő napjaiban engedjünk teret a csöndnek, a befelé figyelésnek, hogy meghallhassuk elhunytjaink szavát, az élet szavát, hogy jobban felkészülhessünk életünk végső, nagy feladatára: a nagy átváltozásra. Odaát az Élet vár ránk.