Halálból ÉLET

Ahelyett azonban, hogy katasztrófa forgatókönyveket vizionálnánk és azon keseregnénk, drámáznánk, hogy ez sincs, meg az sincs, és egyáltalán: milyen rossz nekünk, szegény ártatlanoknak, megtehetjük, hogy Istenre, családtagjainkra, és a veszélyhelyzet kínálta új lehetőségekre koncentrálunk és újragondoljuk életünket, tetteinket. A bölcsen és szabadon vállalt fegyelem nem csak most, de a normál élethelyzetekben is a mindnyájunk biztonságát szolgálja.

Mióta beköszöntött a járvány, és napról napra hallunk megbetegedésekről, szomorú halálesetekről, a szentmiséken egyre inkább feltűnt nekem, hogy milyen gyakran emlegetünk a liturgiában életet, halált, eltemettetést és feltámadást.

Magukat felvilágosultnak nevező kritikusok gyakran vetik az Egyház szemére, hogy nem tesz egyebet, mint az embereket a halállal és a pokollal ijesztgeti, hogy azok félelmükben az istenhitben és a vallásgyakorlásban keressenek menedéket. Ha megnézzük középkori templomok utolsó ítélet ábrázolásait, vértanúk oltárok alatt elhelyezett feldíszített csontvázait, a halált- és a pusztulást sokféleképpen ábrázoló faliképeket, emberi csontokkal díszített bizarr kápolnabelsőket, tényleg, mintha egy másik világba kerültünk volna. De vajon tényleg arról van-e szó, hogy az Egyház beszéli be a halált és a szenvedést az embereknek, azért, hogy félelmet keltsen bennük?

Szentírási szövegeink és imádságaink a szenvedést és a halált mint életünk megkerülhetetlen részét idézik szemünk elé. Törékenységünkre emlékeztetnek, és megfontolt életre intenek.

Hamvazószerdán az egyház figyelmeztet, hogy porból lettünk, és rövidesen visszatérünk a föld porába. Máskor emlékeztet, hogy a keresztségünkben eggyé lettünk Krisztussal az ő halálában, hogy a hit és a bűnből való erkölcsi feltámadás által halálunk után a végső feltámadáskor Isten jobbján ébredjünk fel egy új és teljesebb életre. Jézus azt mondja, hogy nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát, amikor lezárul életünk földi szakasza, de emiatt nem kell aggodalmaskodnunk, csak használjuk fel életünk minden percét értelmesen, úgy, hogy az örök életre megmaradó kincsek gyűjtésével teljék.

Mi keresztények nem tagadjuk a betegség, a hirtelen halál, a fájdalmas veszteségek szüntelen jelenvalóságát. Arra törekszünk, hogy ezek tudatában éljünk, hogy a jólét, a fogyasztás vagy a szórakozás szüntelen keresése el ne altathassa éberségünket. Szemünk előtt tartjuk a halálunk pillanatában elkövetkező megmérettetést, az ítéletet, hogy fegyelmet, okosságot, és Istenbe vetett bizalmat tanuljunk.

"A keresztségben Krisztussal együtt eltemettek titeket, vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halálból, alleluja.” (v.ö. Kol 2, 12)