Ez a weboldal a böngészés tökéletesítése érdekében cookie-kat használ. Részletek
Aktuális bejegyzések
Csend
Nyugodj meg az Úrban és várjad Őt. (Zsolt 37,7) Isten előtt elcsendesedésre hív bennünket az egyház, amikor a liturgikus cselekményekben arra buzdít, hogy csendben időzve szemléljük Krisztus misztériumát. Isten elrejtőzik azok elől, akik csupán testi emberként az érzékeiken keresztül szeretnék megragadni őt, ahhoz, hogy rátaláljunk, többre van szükségünk.
„Tisztelendő Úr, rosszul van? Láttuk, hogy az áldozás után le tetszett ülni.” Kérdezték aggódó szeretettel az egyik új állomáshelyemen a helybéli hívek az ott ünnepelt első szentmisém után. E kérdés hallatán rögtön világossá vált előttem, hogy ezen a plébánián mostanáig csak elméletben létezett a liturgikus csend megtartása, pedig a Misekönyv rubrikája több helyen kifejezetten felhívja rá a figyelmet. A továbbiakban rögtön hozzá is láttam, hogy átbeszéljük a hívőkkel, hol és miért tartunk csendet a liturgiában?
Bizonyos plébániákon -úgy mondják- létezik egy nyolcadik szentség: az idő, amiből kevés van, ezért nem pazarolják el túl hosszú misékre. Máshelyütt ennek az ellentéte fordul elő, amikor a résztvevő hívek idejével visszaélve a liturgia vezetője szétbeszéli a misét, negyedórás hangos magán-elmélkedéseket tartva a szentmise tetszőleges pontjain, nyugtalanító szeszélyességgel.
Hogyan misézzünk úgy, hogy abban egyaránt hely maradjon Istennek és embernek? Hogy Isten és a ránkbízottak is otthon érezzék magukat szentmiséinken? Isten adott esetben egy-egy rövid csöndben többet és lényegesebbet mondhat az imádkozóknak, mint egy hosszadalmasan elnyújtott szertartás vagy egy félórás ünnepi beszéd a szószékről.
Nem szeretnénk ha vallásosságunk képmutatóvá válna, ha bensőnk lemozdulna külső vallásos cselekvéseinkről. Életünk összeszedetlensége nagyban fékezi lelkünk Isten iránti készségességét. A fejünk zúg kisebb nagyobb problémáinktól, szívünk aggódik és szorong, sokszor –utólag vesszük csak észre- gyermeteg módon kicsinyes dolgok miatt. Ha nem figyelünk oda, azt kockáztatjuk, hogy végül nem csupán szentmiséinkből, de emberi kapcsolatainkból, sőt, akár életünk egészéből is kimaradhatunk.
Hogyan misézzünk úgy, hogy abban egyaránt hely maradjon Istennek és embernek? Hogy Isten és a ránkbízottak is otthon érezzék magukat szentmiséinken? Isten adott esetben egy-egy rövid csöndben többet és lényegesebbet mondhat az imádkozóknak, mint egy hosszadalmasan elnyújtott szertartás vagy egy félórás ünnepi beszéd a szószékről.
Nem szeretnénk ha vallásosságunk képmutatóvá válna, ha bensőnk lemozdulna külső vallásos cselekvéseinkről. Életünk összeszedetlensége nagyban fékezi lelkünk Isten iránti készségességét. A fejünk zúg kisebb nagyobb problémáinktól, szívünk aggódik és szorong, sokszor –utólag vesszük csak észre- gyermeteg módon kicsinyes dolgok miatt. Ha nem figyelünk oda, azt kockáztatjuk, hogy végül nem csupán szentmiséinkből, de emberi kapcsolatainkból, sőt, akár életünk egészéből is kimaradhatunk.
Nagy szükségünk van hát a csendre.
A lélegzetvételre, az odahallgatásra, az ízlelésre, a szemlélésre és belső rendrakásra. Meglehet, hogy nehezen szokunk hozzá, hiszen a csendben nem csupán jó dolgokat veszünk észre magunkban és magunk körül: sok fájdalmas dologgal is kényszerűen szembesít bennünket. Idővel azonban, ha átverekedtük magunkat a felszín fájdalmas kuszaságán, csendünk lassan megtelik élettel. Feltárul előttünk és feltárja belsőnk végtelen horizontjait, ahol tisztán hallható Isten szelíden hívó szava.