Beöltözni

Öltözékünk sokféle célt szolgálhat: lehet egyszerre dísz, ékesség, és védelem, ugyanakkor utalhat egy hierarchikusan tagolt közösségi cselekvés egészén belül betöltött szerepünkre is. Amikor az alkalomra való öltözetet felvesszük, az mintegy szerepbe helyez bennünket. Elindít bennünk egy belső folyamatot, előre felkészít az elkövetkezendőkre.

Azok az imádságok, amelyek a liturgikus rendezés előtt a papi liturgikus öltözet egyes darabjainak felvételét kísérték, ezt a folyamatot voltak hivatottak erősíteni. Néha az az érzésem, hogy amikor mostanság olyan buzgón imádkozzuk együtt a ministránsokkal a mise előtti imádságokat, akkor a fenti imák elmaradása miatti űrt igyekszünk betölteni.

A vasárnapi misére sokan általában egy jobb ruhát választanak, ami ugyanakkor kényelmes is: ilyenkor koruk gyermekének bizonyulnak. Korábban ugyanis nem volt olyan lényeges szempont a kényelem. Az ünnepi ruha viselése nemegyszer komoly feladatnak bizonyult, mivel a praktikum helyett az ünnepélyesség, a jelszerűség és a társadalmi hierarchia jelzése álltak előtérben. A templomban hordott ruházatnál ezek a funkciók mára jórészt háttérbe szorultak, elsődlegességük elsősorban a liturgikus öltözeteknél maradt fenn. Nyári napokon így néha megtörténhet, hogy a miséző atya megirigyli a szellős és praktikus ruhában ünneplő híveket, amikor rajta több rétegnyi ruha van: miseruha, alba, esetleg reverenda és még egy réteg civil ruha. 

Ezzel függhet össze, hogy azon ruhadarabok, melyek régen leginkább az alsóruházat kategóriájába vagy az üdülőhelyek szabadidős darabjai közé tartoztak, mára társadalmilag elfogadottá váltak a városi kánikulai viseletben (atlétatrikók, könnyű női felsők, rövid szoknyák és nadrágok, strandpapucsok), a templomban mégis zavaró hatást keltenek, és ezért nem kívánatosak. Ezek a darabok ugyanis még mindig kevéssé a „felöltözni”, mint inkább a „nekivetkőzni” fogalmát juttatják eszünkbe. Pedig a szent közelében ösztönösen inkább a beöltözésre érzünk szükséget: a Paradicsomkertből a bűnbeesés utánról öröklött szégyenérzéssel takargatjuk a bűnös létünk törékenységét szimbolizáló mezítelenségünket. 

Az a szabályrendszer, amely a liturgikus viselkedést, a különböző testnyelveket, így az öltözködést is szabályozza, nyitva tarthatja a szemünket és ébren tarthatja érzékenységünket a gesztusok, tartások- és szimbolikus ruhadarabok közvetítette tartalmakra és azok tudatos átélésére egy olyan világban, ahol a személyes kommunikációban igen alacsony szinten áll a nonverbális elemek tudatos használata.


Borítókép forrás: Pixabay