Az Ige meghirdetése

Az ünnepek elmúltával átlépünk a normál hétköznapok világába, egyházi értelemben az évközi időszakba. Hívő keresztényként egyik feladatunk az Isten igéjének hallgatása és befogadása. Szentmiséink első része, az igeliturgia éppen ezt szeretné elősegíteni: meghirdeti az Isten Igéjét és közvetíti azt.

A liturgiában Isten Igéjét élő beszédként olvassuk, hisz általa Isten személyesen szólít meg bennünket. Ő ugyanis állandó párbeszédben van az övéivel, ma úgyanúgy, mint a Szentírás lapjain megörökített időkben. Az igeliturgia emiatt az Istenre való odahallgatás kiemelt alkalma a hívők életében. Érdekes kérdés: vajon mivel találkozik az, aki szentmiséink igeliturgiájára idegenként betoppan? Vajon mennyire érezheti azt, hogy Isten őt is megszólítja és mennyiben lát maga körül olyanokat, akiken látszik a megszólítottság? 

Nem mindegy, hogy kik és hogyan végzik az olvasmányok felolvasását, és nem mindegy, hogy a résztvevőkben van-e a vágyakozás az isteni Ige meghallgatására és befogadására? Egy-egy szentmisén néha az az érzésünk, mintha az éppen hallott felolvasás kizárólagos célja az lenne, hogy az olvasmány - szép magyarsággal mondva - “el legyen olvasva”. Ha a lelkipásztorok nem fordítanak gondot arra, hogy kiválasszák a megfelelő felolvasókat, a hadaró vagy motyogó felolvasás ellehetetleníti a szöveg megértését.

Másfelől a hívek között is vannak olyanok, akik annak ellenére is a hátsó padokba ülnek, hogy előrehaladott koruk miatt nem hallják jól a felolvasást. Ha ilyenkor a plébános felveti, hogy közelebb kéne ülni az ambóhoz, vagy legalább valamelyik falra szerelt hangszóróhoz, akkor öntudatosan csak annyit válaszolnak, hogy “de ők itt szoktak ülni, mert nekik ez a helyük”. Hát igen. Vannak érvek, amikkel nem nagyon lehet vitába szállni.

Néhány éve hallottam, hogy a 20. század első felében találékony étteremtulajdonosok evőembereket szerződtettek, akik olyan jóízűen tudtak enni, hogy a környezetükben mindenkinek megjött az étvágya. Talán érthető, hogy ez miért jutott ez eszembe. Olyan felolvasókra lenne szükségünk, akik maguk is figyelnek az Igére, és arra törekszenek, hogy növekedjenek az Ige ismeretében. Ha lehetőségünk van rá, bízzuk ezt a szolgálatot ilyen hívekre. Hagyományos helyeken, ahol sokáig mindent a plébános végzett, ilyen felolvasó nem terem azonnal, de elszánt lelkipásztorok értik annak a módját, hogyan lehet néhány év alatt alkalmas munkatársakat találni és meghívni.

A homiliával, azaz szentbeszéddel kapcsolatban a liturgikus előírások kiemelik: mindenekelőtt az a feladatuk, hogy az isteni Ige mélyebb megértésébe vezessék be a hívőket. Egy szentbeszéd hallgatásakor két perc után meg lehet állapítani, hogy a beszélőnek vajon mennyire állandó tápláléka az isteni Ige. Keresztény érettségünk egyik jele az, ha nyitott szívvel tudunk odahallgatni, várakozni és szomjúhozni az isteni Igére. Nem kétséges, hogy a mai, a boldogságát az önmegmutatásban és önmegvalósítgatásban kereső világban csodabogárnak tűnhet az, aki hajlandó tanulékony szívvel az igazság mélyebb megismerésére adni magát. Engedelmesség, odahallgatás, a szív hallásának finomítása az örökös hangoskodás és zajkeltés helyett? Tulajdonképpen miért is ne? Szenvedélyesen keresni az Isten igazságát és az igazságban élni életünket - ez keresztény élethivatásunk alapja.